Szeptember,Monte San Gabriele
Szeptember
Marossy Endre:
18.Isonzó front, Monte Santo, Monte San Gabriele – Isonzo,Monte San Gabriele 1917
(Harc a szent hegyekért a 10-11. Isonzó-csatákban. 1917. május-október.)
;)
A hatodik Isonzó-csatában az olasz 3. hadsereg elfoglalta a görzi hídfőt (Goricia, Olaszország, Nova Gorica, Szlovénia), emiatt József főherceg lovassági tábornok, hadtestparancsnok kénytelen volt elrendelni a Doberdó-fennsík, azon az öt csatában addig hősiesen megvédett Monte San Michele feladását. (1916. augusztus 8.) Erről írtam a Doberdó, Monte San Michele cikkben. A hetedik, nyolcadik és kilencedik Isonzó-csatában még 1916 őszén gróf Luigi Cadorna hadseregtábornok még a görzi hídfőtől délre, Trieszt irányában akarta kierőszakolni az áttörést, de a Vallone-völgy mögött kiépített osztrák-magyar védővonal keményen ellenállt.
ISONZÓ CSATÁK 1916-1917-BEN
A hatodik Isonzó-csatában kivérzett a császári és királyi haderő. A Monte San Michele védelmében állományának 75 %-át elveszített budapesti 1. honvéd gyalogezredet (illetve a 20. honvéd hadosztályt) feltöltötték, de a háromszoros túlerő ellen sikerrel megvívott hetedik Isonzó-csata ismét súlyos véráldozattal járt. (1916.szeptember 14-18.) A 3. olasz hadsereg parancsnoka, Aosta hercege rövid idő alatt átcsoportosította erőit, és a nyolcadik Isonzó-csatában újfent Délen kereste a döntést. (1916. október 9-12.) Az ismét rövid, de rendkívül véres ütközetben Lukachich Géza vezérőrnagy 20. honvéd hadosztálya harci létszámának alig egytizedére olvadt (12.000 fő helyett 1.300 harcképes katonára). A budapesti 1. honvéd gyalogezred 1. zászlóalja a csata harmadik napján már csak 90 katonát számlált, kevesebbet, mint egy hadi létszámú század. A győzelmesen megvívott 8. Isonzó-csata után a 20. honvéd hadosztályt kivonták az arcvonalból, pihenőre és feltöltésre került. (Ekkor olvasztották be a nagyapám, Marosy András népfelkelő főhadnagy által vezetett, zömében erdélyi románokból álló VII/1 népfelkelő zászlóaljat az ezred állományába.)
Aosta hercege azonban újólag támadásra küldte csapatait. A kilencedik Isonzó-csatában (1916. október 31-november 4.) ismét összeomlottak az olasz rohamok. Ezt követően Reviczky László alezredes budapesti 1. honvéd gyalogezredét kivonták a pihenőből, és Kostanjevica (Castagnevizza, Olaszország) körzetében a második védővonalba vezényelték. Itt közelharcba nem került, de erős tüzérségi tűzet kellett elszenvednie. A csata végén Reviczky alezredest ezredessé léptették elő. Röviddel utóbb József főherceg lovassági tábornokot vezérezredessé léptették elő és az erdélyi hadsereg élére állították. Ekkor intézte búcsúparancsát a Monte San Michele hőseihez (amit a Doberdó, Monte San Michele cikkemben mutattam be). Boroević Svetozar vezérezredes, az 5. Isonzó-hadsereg parancsnoka a hadsereg- főparancsnokság rendelete szerint, veszteségeire tekintettel, kivonta a 20. honvéd hadosztályt az arcvonalból, és 1917. február elejéig tartós pihenést biztosított számára. 1917. február 11-én a már kipihent és feltöltött hadosztályt nyugalmasabb frontra, Volhíniába csoportosították át, ahol szeptemberig maradt.
Cadorna hadseregtábornok az előző három csata hiábavaló és veszteségteljes rohamai után kihasználta jelentős létszámfölényét, és most Görztől északra is támadásra indult, ezáltal megosztva a védelem erőit. A hadműveletek súlypontja lassan áttolódott a Doberdó-front harmadik, plavai szakaszára. Ezt a frontszakaszt az Isonzó,Doberdó cikkemben mutattam be.
HARC A SZENT HEGYEKÉRT
A Monte Sabotino eleste után a császári és királyi csapatok az Isonzó bal partjára szorultak vissza. Közvetlenül a Monte Sabotino felől nem lehetett kierőszakolni az átkelést az Isonzón, Az egyetlen híd Salcanónál (Solkan, Szlovénia) ívelt át a folyón. Ezt azonban a hatodik Isonzó-csata folyamán felrobbantották a császári és királyi utászok, tehát az átkelést északabbra, Plavánál kellett kezdeményezniük az olaszoknak.
Itt az Isonzó bal partján 600 métert éppen meghaladó hegyek emelkedtek. Az olaszok felé legközelebbi a 607 m magas Kuk. Ezt követték dél felé a „szent hegyek”: Monte Santo (Sveta Gora, Szlovénia) 681 m, Monte San Gabriele (Škabrijel, Szlovénia) 646 m, és a Monte San Daniele (3. kép) 554 m. Ezek a „szent hegyek” védelmezték az olasz támadás célterületét, a Bainsizza-Heiligengeist fennsíkot. (Bainšice, Szlovénia.) Ha ide kijutnak az olaszok, akkor észak felől felgöngyölíthetik a Doberdó frontszakaszt, így megnyitva az utat Trieszt és a Monarchia belseje felé. A tizedik, addig legvéresebb Isonzó-csatában, 1917. május 15 - június 5. között az olaszok egyrészt Kostanjevica körzetét támadták, de itt a Dosso Faiti (Faiti hrib, Szlovénia) nevű 432 m magaslatra támaszkodva csapataink ezúttal is megakadályozták az áttörést. Másrészt a Luigi Capello tábornok által vezetett 2. hadsereg a plavai frontszakaszon lépett harcba az Isonzó-könyökért. Az olaszok folyamatosan támadták a Bainsizza-Heiligengeist fennsík északi részét, ami a folyó bal partja fölött sziklás falat képez, a Kuk, a Monte Santo és a Monte San Gabriele hegyeit. A támadók kierőszakolták az átkelést az Isonzón. Folyamatos rohamaikkal felőrölték a Kuk hegyet védelmező csapatainkat, akik a kedvezőtlen elhelyezkedés miatt nem kaphattak elegendő tüzérségi támogatást a Monte Santo felől. A Kuk elesett. A támadás súlya most elérte a Monte Santót. Az olasz tüzérség – akkori kifejezéssel – holdbéli tájjá bombázta a szent hegyet. Ma az újjáépített templom és kolostor melletti kis temetőben két, a harcokban elesett síremlékét találtam meg. Egyikőjük, Frančišek Ambrož ferences atya még 1916-ban esett áldozatául a háborúnak (feltehetően az olasz tüzérség tüzének). A másik, a kolíni (Csehország) születésű Radim Černi főhadnagy a 10. Isonzó-csatában esett el 1917. május 21-én. A Monte Santo lejtőin azonban minden roham megtört.
Délebbre, a Monte San Gabrielén még súlyosabb veszteséget szenvedtek az olasz csapatok: a császári és királyi tüzérség, továbbá a géppuskák tüzében olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy a katonák fegyverüket sőt sisakjukat eldobálva menekültek szerte szét. A tizedik Isonzó-csata volt az olaszok számára legvéresebb valamennyi között. Az olasz haderő akkora veszteséget szenvedett, mint az előző négy Isonzó-csatában együttesen, ideértve a számukra győzelmesen végződött 6. csatát is. (Halottakban, sebesültekben, hadifoglyokban a veszteségük most 187.000 fő volt, az előző öt csatában 186.000 főt veszítettek.) A császári és királyi haderő veszteségének aránya 100.000 illetve 110.000 fő volt.
A 10. Isonzó-csata tanulsága az volt, hogy az olasz haderőnek érdemes minden lehetséges erejének bevetésével folytatni a „szent hegyek” elleni támadást és kijutni a Bainsizza-Heiligengeist fennsíkra. Az osztrák-magyar hadvezetésnek nem volt erőtartaléka, ezért a további sikeres ellenállás érdekében rövidítenie kellett arcvonalát.
A Monte Santo további sikeres védelmére alig maradt esély: a hegyet a Monte Sabotinóról kétfelől, továbbá az olasz kézre került Kukról a tüzérség olyan mértékben tűz alá vehette, hogy a hegytető védelme csak aránytalan vérveszteség árán, és csak rövid időre volt lehetséges. Ezért csapatainkat a 11. Isonzó csata kezdetén a Monte Santóról hátravonták a Bainsizza-Heiligengeist fennsík első harmadában kialított védelmi állásokba.
A 11. Isonzó-csata (1917. augusztus 12-október 7.) tehát olasz előrenyomulással kezdődött. Cadorna hadseregtábornok 53 hadosztályával nézett szembe Boroević vezérezredes 20 hadosztálya. Cadorna erőinek kétharmadát vonta össze a „szent hegyek” ellen, de támadásokkal igyekezett lekötni a Faiti hrib – Kostanjevica –Hermada vonal védőit is.
MONTE SAN GABRIELE
Az északi szakaszon ekkor helyeződött át a harcok súlypontja a Monte San Gabrielére. Ennek a hegynek az északi nyúlványát a frissen elfoglalt Monte Santóról lőhette az olasz tüzérség. Dél felől nagyon közel volt a Monte Sabotino és a görzi hídfő. Az olasz tüzérség innen is nagyon hatásosan lőhette a Monte San Gabrielét.
A Monte San Gabriele még a Doberdót megjárt katonák szemében is maga volt a pokol. Az, hogy a Karszton nem volt természetes vízforrás, ott természetes volt. De ezen a hegyen, sőt a fennsík déli részén is csak egyetlen, a Monte Sabotino felöl tűz alatt tartható forrás fakadt. A hegy oldala szinte járhatatlan kőrengeteg. Ahogy a Doberdón, úgy itt sem tudta beásni magát a katona. A hegyre meredeken felvezető ösvények jó, ha térdig érő szikla „fedezékben” kanyarogtak. A Monte Santo felől ide zúdított tüzérségi tűz ellen kevés védelmet biztosított a természet. Ha szerencsés volt a katona, akkor beugorhatott egy kavernába, vagy fedezéket kereshetett egy szikla mögött. A két oldalról folyamatos tüzérségi tűzben nappal lehetetlenné vált a közlekedés. Az élelmiszert, ivóvizet, lőszert éjszaka kellett felcipelni a katonákhoz, ekkor lehetett lehozni a sebesülteket, illetve a váltást.
A 11. Isonzó-csata a borzalmak borzalmát hozta a Monte San Gabriele védőire. Itt és ekkor vonták össze egyetlen hegy ellen a legnagyobb tüzérséget: 700 ágyú törte-zúzta a hegy nyugati lejtőjét és gerincét. De hiába volt a mindent elsöprő tüzérségi előkészítés. Az olasz csapatok megszállták ugyan a Monte San Gabriele északi, a Monte Santo felé eső nyúlványát és a hegy Isonzó felőli lejtőjét, de tovább nem jutottak, és a folyamatos rohamokban hatalmas veszteségeket szenvedtek el. Hiába támadtak Görz felől is: ott a Monte San Marco (Markov hrib, Szlovénia, 227 m.) domb védői, zömmel a 96. horvát gyalogezred katonái állították meg őket. A bainsizzai fennsíkon az olaszok még lovasrohammal is megpróbálkoztak, de az is összeomlott.
De megfogyatkoztak a védők is, mint például az eddig hősiesen helytálló 66. ungvári gyalogezred, a stájerországi 9. vadász zászlóalj, a kassai 34. gyalogezred.
Az első tíz Isonzó-csatáért a legmagasabb szintű kitüntetéseket adományozták. József főhercegnek, mint a 2.,3.,4. Isonzó-csatákban a VII. hadtest parancsnokának odaítélték a Katonai Mária Terézia Rend Nagykeresztjét csakúgy, mint bojnai báró Boroević Svetozar vezérezredesnek, mint az Isonzo-hadsereg parancsnokának az 1915-1917 között vívott győzelmes csatákért (érdemeiért lett magyar báró). Ezt a magas kitüntetést rajtuk kívül csupán még ketten kapták meg. Egy fokozattal kisebb kitüntetést, a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjét adományozták a 2-8. Isonzó-csatákban kitűnt 20. honvéd hadosztály parancsnokának, somorjai báró Lukachich Géza vezérőrnagy hadosztályparancsnoknak (szerbiai érdemeiért), aki szintén magyar báróvá emelték.
A BUDAPESTI 1. HONVÉD GYALOGEZRED A MONTE SAN GABRIELÉN
A kitüntetések mintegy előre vetítették a 20. honvéd hadosztály további hadiútját. A 11. Isonzó-csata első hetében elszenvedett súlyos veszteségek pótlására, az alig elviselhető olasz túlerő ellensúlyozására az Isonzó-hadsereg parancsnoksága kérte a korábbi Isonzó-csatákban fényesen helytállt hadosztálynak a Monte San Gabrieléhez történő vezénylését.
A hadosztály a volhíniai arcvonalon töltött hónapokban erőre kapott. A hadsereg-főparancsnokság döntésére 1917. augusztus 31-én leváltották állásaiban. A hadosztály alakulatai gyalogmenetben érkeztek a galíciai Stojanow városába, ahol bevagonírozták őket. Szeptember 1-én és 2-án a hadosztály, alárendeltségében a budapesti 1. honvéd gyalogezred, másodízben vonult ki az olasz frontra. A szállítmány Lemberg (Lvov, Ukrajna)-Budapest-Zágráb-Laibach (Ljubljana, Szlovénia) vonalon szeptember 6-án este érkezett a pröstraneggi vasútállomásra (Prestranek, Szlovénia), ahol kirakodott és éjjelezett. A budapesti 1. honvéd gyalogezred másnap kezdte meg gyalogmenetét a Monte San Gabrieléhez. Mintegy 20 km megtétele után Wippach (Vipava, Szlovénia) határában táborozott le. A katonák további 20 km menet után 8-án Ossegliano (Ozeljan, Szlovénia) határában éjjeleztek, 9-én pedig kiérkeztek a Monte San Gabriele mögött elterülő Pri Peci község dolináiba, szakadékaiba.
Itt rendezték be a segélyhelyet. A hagyomány szerint revisnyei Reviczky László ezredes, ezredparancsnok megszemlélve a Monte San Gabrielét, felettesei előtt szinte már függelemsértést követett el: „A parancsot teljesítem, de felelősséget nem vállalok; hanem csupán katonai becsületből felmegyek a Gabrielére!” Másnap az ezred I. zászlóalja átvette a Ravnica falutól a hegy gerincéig terjedő jobbszárny védelmét. A hegy gerincét Dereáno Ödön százados III. zászlóalja védelmezte. (A százados a háború első napjától frontszolgálatot teljesített.) Ekkor, szeptember 10-én a 11. Isonzó-csata már lecsendesedett. Monte San Michele hősei most megismerkedtek a legfeljebb térdelő helyzetig védelmet nyújtó állásokkal, a kavernákkal. Az állandóan szemerkélő, olykor zuhogó eső alig volt elviselhető. A legnagyobb kaverna korábbi csaták tüzérségi állása volt a hegyet átvezető egyetlen műúthoz közel, német nevén Geschütz-kaverna. Környéke a II. zászlóalj körletébe tartozott, élén Mészáros Iván századossal, aki úgyszintén a háború első napjától szolgált. A kaverna parancsnoka a Monte San Michele veteránja, Müller István főhadnagy volt, aki a kaverna védelméért később hadseregparancsnoki dicséretben részesült és megkapta a III. osztályú vaskoronarend kitüntetést a kardokkal. Egyik századparancsnoka Gorove Árpád népfelkelő főhadnagy volt, a budapesti 1. honvéd gyalogezred legidősebb, ekkor 52 éves tisztje, Monte San Michele veteránja. A kavernának az olaszok felé eső kijáratát lefalazták. A kaverna fölött húzódott az olasz rajvonal, ahonnan kézigránátokkal kézifegyverek tüzével lehetett tűz alatt tartani a bejáratot. Mintegy 250 katona talált bent védelmet, de mert nappal kijönni nem lehetett, a kavernában borzalmas körülmények alakultak ki. Az eső, a talajvíz beszivárgott a kavernába, a honvédek a lefektetett deszkákon jártak. Átázott ruháik nem száradtak meg, tisztálkodásra nem volt mód. A latrina bűze mindenhová behatolt. Ezekhez a körülményekhez képest szinte megváltás volt, amikor a tüzérségi tűz áthelyezése után ki lehetett rohanni és szembe lehetett fordulni a támadó olaszokkal. Márpedig szeptember végén ismét kiújultak az olasz rohamok a Monte San Gabriele ellen, és még a csata utolsó napján, október 2-án is megkísérelték a hegy elfoglalását. Eredménytelenül.
Az ezred emlékezete szerint Lukachich Géza tábornok, hadosztályparancsnok megszemlélte a Geschütz-kavernát, és a borzalmas körülményektől megilletődve levette tábori sapkáját a katonák előtt, majd bort, rumot kínált nekik. Ők inkább kézigránátot kértek tőle.
A GYŐZELEM ÁRA
A Geschütz-kavernáért és a hegy más részein vívott állandó közelharcban a gyalogezred és a 20. honvéd hadosztály feláldozta személyi állománya felét, de feladatát győzelmesen teljesítette.
A 11. Isonzó-csatában az olaszok vesztesége megközelítette a legvéresebb, a 10. csatáét. (170.000 katona, az előző csata 187.000 fős veszteségével szemben.) A császári és királyi haderő megnyerte a csatát, de vesztesége lényegesen meghaladta a 10. csatáét: 130.000 fő a korábbi csata 100.000 fős veszteségével szemben. A veszteség szembetűnő növekedésének oka a bainsizzai fennsíkon hadifogságot választó 30.000 katonánk volt. Ez a fordulat vészt jóslóan jelezte, hogy az Isonzó-menti győzelmes csaták ellenére csökkent katonáink harci kedve.
ELŐRE A PIAVÉIG
Az elszenvedett veszteség, a további lehetőségek beszűkülése nagymértékben közrejátszott abban, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetése támadó hadjáratra vállalkozott, és azt - német segítséggel – három héttel a 11. Isonzó-csatában aratott győzelem után Caporetto (Kobarid, Szlovénia) térségében megindította.
A budapesti 1. honvéd gyalogezred a 20. hadosztály kötelékében egészen a Piavéig nyomult előre. 1917. december 4-én Boroević Svetozar vezérezredes, hadseregparancsnok szemlét tartott a hadosztály tisztjeinek részvételével. A győzelmes hadjáratról beszélt, de elismerte a 20. honvéd hadosztály régebbi érdemeit is. Beszédéből az 1. honvéd gyalogezred háborús albumának kissé nehézkes magyar fordításában idézek:
„Talán sohase sajnáltam annyira, hogy a magyar nyelvet nem bírom, mint éppen ma, amikor megjelentek Önök előttem és nem mondhatom el Önöknek anyanyelvükön mindazt, amit elmondani szeretnék”kezdte szokatlan hangvételű, teljes elismerést kifejező beszédét a hadseregparancsnok. Néhány további gondolatát is érdemes megörökíteni:„Örömmel üdvözlöm Önöket olasz földön, mint az én ’Gárdahadosztályom’, a 20. honvédhadosztály hős csapatainak tisztikarát. Azok a teljesítmények, amelyeket Önök előbb a Kárpátokban, majd később a Monte San Michelén és legutóbb a Monte San Gabrielén parancsnokságom alatt kifejtettek, az Önök dicsőségei maradnak a történelemben.” Boroević vezérezredes nem takarékoskodott az elismerő szavakkal, és a hadosztályt az egész front elé helyezte: „…amidőn ő császári és apostoli királyi Felségének mint hadseregparancsnok jelentéseket tettem, minden alkalommal rámutattam, hogy a 20. honvédhadosztály az olasz front egyik legjobb,legmegbízhatóbb,legvitézebb hadosztálya…”A hadseregparancsnok még egyszer visszatért a Monte San Gabrielén kivívott dicsőségre: „Önök nem is tudják, hogy milyen teljesítményt nyújtottak és majd csak a világtörténelem olvasásakor fogják megítélni tudni azt a nagyjelentőségű teljesítményt, amit a 20. honvédhadosztály a Monte San Gabrielén kifejtett.”
AZ 1. HONVÉD GYALOGEZRED EMLÉKEZETE
Ne keresgéljük a világtörténeti összefoglalókat, csupán a magyar nyelvűeket. Megítélhető-e azokból a 20. honvéd hadosztály hősies harca? Olvasható-e könyveinkben a Monte San Gabriele neve? Mennyit tudhatunk meg bojnai báró Boroević Svetozar vezérezredesről, utóbb tábornagyról, az „isonzói oroszlánról”, az Osztrák-magyar Monarchia legeredményesebb hadseregparancsnokáról? Hogyan őrizzük a budapesti 1. honvéd gyalogezred emlékét, amely ezred – testvér ezredével, az 1. népfelkelő gyalogezreddel együtt – 25.000 hősi halott áldozata révén a háború utolsó percéig teljesítette katonai kötelességét? A Vámház-téren 1938. június 26-án felállított emlékműve másfél évtizedet sem ért meg, ledöntötték. A helyette létesített, jellegtelen kő kandelábert ki ismeri? Ki és mikor kezdeményezi a régi emlékmű másolatának felállítását?
Végszóként idézem a 20. honvéd hadosztály 81. dandárát a Monte San Gabrielénél vezénylő parancsnoknak, szentkereszthegyi Kratochwil Károly altábornagynak az ezred háborús albumába írt sorait (akkor az ezred ehhez a dandárhoz tartozott):
„…nekünk, sajnos, fájó szívvel más feladatunk nem maradt már, mint foszlányokat mentenünk meg a világháború hőskorából, a tradicióból és dicsőségből, mert ha nem, az érdektelenség és nemtörődömség feledésébe merül e kicsinyes, szánalmas világban minden-minden, mintha már nem is lett volna valamikor ez másképpen. Isten veletek, hős volt egyes honvédek.”
Ha még többet szeretne tudni az 10-11. Isonzó-csatákról, a szent hegyekért vívott harcokról. ha látni szeretné a legszebbeket a helyszínen készített fényképeim közül, szívesen mutatom meg ezeket Önnek, baráti körének, az érdeklődők körének egy előadás keretében.
Üzenetküldés Ha erről a témáról előadást, média műsort, cikket, fényképet akar rendelni, kérem, itt hagyjon üzenetet. |
Képgaléria
|
Menü
Hirdetés