Magyar őstörténet
Történelmi tudománytár 1.
Marossy Endre:
45.Tézisek a magyar nép eredetének jelenlegi tudományos értékeléséről
(1996)
A magyar nép saját hagyományai népünket a hunoktól eredeztették, és legkorábbi ismert szállásaikat a Kaukázus környékén említették. Tekintettel arra, hogy a leszármaztatást tartalmazó csodaszarvas monda több, egymástól független szövegváltozatban ismert, ma már bizonyos, hogy nem utólagos kitalálás - például Kézai Simon 1280 körüli ihletéből -, hanem legrégebbi ismert eredetmondánk. A Kárpát-medencét elfoglaló magyarság saját identitástudata szerint tehát a hun-török (szkíta) népek közé tartozónak vallotta magát. Önmagában ennek a ténynek elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy őseink önazonosságát mi is így vegyük tudomásul, aminthogy a magát ma magyarnak valló személyekre sem erőltethetnénk rá hatodik-tizedik ősük nyelvi/nemzeti hovatartozását.
A magyar történetírásnak a nemzeti ébredést megelőző szakaszában a hun-(szkíta)-magyar leszármazás alaptétel volt. Párhuzamosan a XV. század második felétől nyilvánvalóvá vált, hogy a beszélt magyar nyelv felismerhető rokonságot mutat a ma finnugornak nevezett nyelvekkel. A XVIII. század második felétől ez a nyelvészeti felfogás mind erőteljesebbé vált, és számos, alapkutatásból származó eredménnyel szilárdult meg, gyengítve, majd kiszorítva a hun-magyar rokonság elméletét.
A máig fennálló anomáliát az okozta, hogy a XIX.század folyamán a göttingai egyetem nyelvészeti tanszékének módszereit mindinkább átvette a magyar tudományos élet. A göttingai kutatás az indogermán őstörténetre vonatkozóan állította fel azt a tételt, mely szerint - az összehasonlító nyelvtudomány adatai alapján - kellett léteznie egy indogermán ősnyelvnek. Ha ilyen volt, akkor azt egy ősnép beszélte, ha pedig létezett ez az ősnép, akkor annak első szállása az indogermán őshaza. Az indogermán ősnyelv létezése nem bizonyosodott be, sőt - jelenleg ismert módszereinkkel - nem bizonyítható, a feltételezésre mégis alaptétel épült: az a másik feltételezés, hogy létezett az indogermán ősnép (amit azonban a független tudományok, tehát pl. a régészet, a humángenetika ezidáig nem igazoltak ). Amennyiben tehát komolyan tartjuk magunkat ahhoz,hogy tudományos eredmény nem lehet feltételezések egymásra épülő halmaza, akkor az indogermán őshaza elmélet nem tekinthető tudományosan igazoltnak.
Ez azért fontos kiindulópont, mert a magyar nyelvtörténeti iskola ugyanezt, a nyelvészeti paleontológiának nevezett módszert alkalmazta. A finnugornak (később urálinak) nevezett nyelvek összehasonlító vizsgálata alapján nem csupán azt állapította meg, amire jogosultsága volt (hogy tehát ezen nyelvek egymáshoz a rokonság szintjén hasonlítanak), hanem átlépett a történelemtudomány területére, és leszögezte: kellett legyen egy ősnép, mely ezt a nyelvet beszélte, és utóbb szétrajzott, ahonnan szétrajzott, az a terület e népek őshazája. A legrégebbi rekonstruált ősnyelvet többen urálinak nevezik, és vélelmezik, hogy ebből erednek a finnugor és szamojéd nyelvek, a hordozó/beszélő ősnép az Ural nyugati, más álláspont szerint mindkét lejtőjén élt.Ez a - Hunfalvy Pál és Budenz József nevével fémjelezhető - iskola nevezte el ugornak (vagyis nyugati töröknek) az ősi magyarokat, hantikat és manysikat, dacára annak, hogy utóbbiak nem tartoztak a török népek közé (amint ezt például a vogul szószedetet összeállító Munkácsy Bernát leírta.) A névtapadás ma már szinte kiküszöbölhetetlen: a finnugor név a nemzetközi szakirodalomban is egybemossa a nyugati török magyarokat a nyelvében finn, antropológiailg mongoloid hantikkal és manysikkal. Történészeink egy része odáig jutott a tévúton, hogy Hérodotosz - a szkítákra vonatkozó - Jugria nevét azon az alapon kapcsolta a magyar őstörténethez, hogy ő az obiugorok őshazáját nevezte volna meg. Ez a téves azonosítás ma minden magyar iskolai szöveggyűjteményben olvasható, általános iskolától az egyetemig.
De ha nem bizonyítható az indogermán ősnyelv létezése, ugyanígy bizonyíthatatlan az uralié is, legfeljebb erős valószínűsége állapítható meg. Azt a tételt, hogy kellett legyen egy ősnép, amely ezt az ősnyelvet beszélte, az Ural vidékén kizárják a régészeti eredmények. Ott ugyanis az ősnyelvnek a vélt kialakulásakor (i.e.VI.évezred) jégkorszaki viszonyok voltak, ezek azonban tökéletes bizonyossággal elvetik annak esélyét, hogy e területen demográfiai robbanással végződő folyamatok történhettek volna. Sőt, ellenkezőleg, a meglévő régészeti leletek tanúsága az, hogy a rendkívül csekély népsűrűség miatt olyan formátumú gyarapodás és szétvándorlás, melynek utódai a ma uralinak nevezett népek, levezethetetlen. Teljes bizonyossággal állíthatjuk tehát, hogy az Ural vidéke nem lehetett színtere a két kontinensre kiható demográfiai robbanásnak, és ehhez kapcsolható ősnyelv kialakulásának.
A kétségtelenül beszélt finnugor nyelv kialakulása nem csak a hagyományos nyelvi családfa keretei között képzelhető el. Mind kialakulására, mind szerepére nézve tökéletesen megnyugtató azok - például László Gyula - véleménye, akik ezt a nyelvet a középkori latinhoz hasonló, közvetítő nyelvnek gondolják. Vitaképes, és nem megcáfolt azoknak a véleménye is, akik - pl. Götz László,1991- a ma beszélt nyelveket egymás közelebbi vagy távolabbi rokonainak vélik, és kialakulásuk színterét a mezopotámiai síkságra helyezik. (A nemzetközi régészet alaptétele, hogy minden mai európai kultúra alapja az Anatólia felől érkezett, ún. Körös-kultúra, az abszolút kronológiai mérések szerint az i.e. VI.évezred közepén.) Ebből a szemszögből nézve a magyar nyelv önálló fejlődése korábbi a finnekénél, a közös őshaza keresése Európában pedig szükségtelen.
A nyelvtudomány tehát joggal bizonyítja a finnugor népek nyelvrokonságát, de jelenleg nincs alapja ahhoz, hogy saját eredményei kivetítésével a nyelvrokonságot azonosítsa a vérrokonsággal. A nyelvészeti paleontológiának az uráli őshazára vonatkozó álláspontja bizonyosan téves, a sokkal kevésbé alátámasztott Volga-Káma menti állítólagos őshazába pedig nem férnek be a szamojédok, de még az obi-ugornak nevezett hantik és manysik sem. (Itt jegyzem meg, hogy a Budenz által gyűjtött finnugor szószedet, amely minden magyarországi finnugor iskola alapja, bizonyos finn/svéd kutatások szerint kevesebb, mint 50%-ában vitathatatlan. Eszerint jelenleg még a magyar-finnugor nyelv-rokonság mértéke is pontosításra szorul, ennek vonzatában természetesen a bolgár-török szókészlet aránya is meghaladhatja a kölcsönszavak kategóriáját.)
A vérrokonság kérdését a nyelvészettől független vizsgálati módszerekkel lehet megvilágítani. A történeti antropológia adatai régtől fogva igazolják, hogy a Kárpát-medencében élő magyar népnek a nyelvileg hozzá legközelebb álló, mongoloid hantikhoz és manysikhoz antropológiailag semmi köze nincs ( 0,1 %),e népek rokonsága tehát tudományosan nem igazolható.A török népekhez kapcsoló jellegzetességek aránya meghaladja az 50 %-ot. Az antropológiai eredmények legfrissebb szintézisét a Magyar Tudományos Akadémiai kandidátusi disszertációként fogadta el. (Henkey Gyula, 1990, közreadva 1993.)
További, a társadalomtudományoktól független kutatási módszert vonultat fel a humángenetika, mely a markergének vizsgálata alapján tud nyilatkozni arról, hogy a kellő számban mért populációk múltbéli rokonsága fennáll-e? Az osakai egyetem szérumával végzett, mértékadó (bár ezidáig, anyagiak hiányában tömegesnek nem mondható) vizsgálatok szerint a mai Magyarországon mérhető, leginkább érintetlen falusi populációk markergénjeihez a németek, a szlávok állnak közel. A finnek olyan távoliak, hogy még a véletlenszerű francia és más európai genetikai állomány is több nagyságrenddel megelőzi őket. (Dr.Tauszik Tamás eredményei. - Czeizel Endre budapesti populációra támaszkodó méréseit az osakai iskola nem tekinti mértékadónak. Vö. Kiszely István, 1992.)
Annak eldöntéséhez, hogy a honfoglaló magyar nép kikkel állt rokonságban, a történeti néprajz nagy biztonsággal tud válaszolni. Bartók Béla anatóliai gyűjtésének eredményeképp népzenénk anyanyelvét az ótörökhöz közelítette. (Nincs tudomásom arról, hogy az angol nyelvű értekezés magyarul megjelent-e? 1991 előtt még bizonyosan nem, akárcsak Kőrösi Csoma Sándornak a turkesztáni őshazára vonatkozó, nepáli véleménye.) A pekingi egyetem egyik kutatójának a Kínában élő ujgurok és yogurok (keleti török népek,az előbbi kb.10 milliós nemzeti kisebbség) körében felvett népdalai tökéletesen melléállíthatók a mi ereszkedő pentaton dallamainkak, és azok ősi sorhosszúságának. (Az ezt bizonyító hangfelvétel birtokomban van, tekintettel arra, hogy előadást biztosítottam évekkel ezelőtt a kutatónak.)
Külföldön élő honfitársaink évekig tartó néprajzi gyűjtésének több, egymást erősítő eredménye van. Népmeséink számos ősi motívuma - első helyen a fehér ló fia - a keleti törökség egyik legelterjedtebb meséje.(Horváth Izabella, Chichago,1991.) Diszítőművészetünk 23 mért alapmotívuma legközelebb a kazáriai és a szkíta művészethez áll, és lényegében azonos a ma élő keleti török népekével. Az obiugoroknál egyetlen ilyen motívum sem fedezhető fel. ( Érdy Miklós,Cleveland,1987.) Saját hozzájárulásom ezekhez az eredményekhez az, hogy a hunok által elterjesztett háromosztatú liliom, másképp liliomtulipán, nem csupán a Képes Krónika, vagy a Magyar Anjou Legendárium iniciáléinak, az Árpád-házi királyok éremvereteinek, Szent István palástjának meghatározó rajzolata, hanem az a református - erdélyi és magyarországi - templomok karzatain,szószékein, padjain. De fényképeztem ilyen motívumot isztambuli temető síremlékén is.
A fentiekből következően a Kárpát-medencei magyarság nyelvrokonai lehetnek a finnugorok, és lehetnek a török népek is, de vérrokonság mai eredményeink szerint csak a török népektől vezethető le. Egyelőre nem lehet megválaszolni azt, hogy pontosan hol, mikor, milyen körülmények között jutott a magyarság a finnugor nyelvhez (ill. keveredett azzal a beszélt török nyelve). Jelenleg nincs elegendő adatunk ahhoz, hogy a Kárpát-medence elérése előtti hazaváltásokról bizonyosat mondjunk. A mai Baskíria területén ugyan éltek magyarok, de a hozzájuk köthető temetők keltezésében a feltáró orosz ill. a hozzászóló magyar régészek nem jutottak közös álláspontra.Az előbbiek a temetőket a IX-X. századra keltezték, a mi kutatóink a VII-IX. századra. Nem beszélve arról, hogy a leletanyag az előbbiek kezében volt és van, az ellenvélemények aligha tarthatók fenn. Az ismert népmozgás - a bolgár-törököké - dél-észak irányú. A magyar nyelv eddig elismert ótörök szókészletét a nyelvészek bolgár-töröknek tartják, ha azonban a magyarok Baskíria felől déli irányba vándoroltak volna, miközben a bolgár-törökök ellenkező irányban, akkor nem valószínűsíthető e szavak - többszáz, köztük a földművelésre vonatkozó szinte valamennyi szavunk!- átvétele. A régészet voltaképpen ugyanezt az érvet erősíti: a magyaroknál a Kárpát-medencében is rögzített részleges lovastemetkezés a bolgár-törököknél kialakult forma (ők az egész lovat a harcos mellé temették). Temetkezési szokásaink ilyen mértékű hasonulása ellentétes irányú népmozgásnál aligha lehetséges. Elődeink vándorlásának iránya tehát megegyezett a bolgár-törökökével.
A baskíriai (Julianusnál: Magna Hungaria) őshaza elméletnek az a korábbi alátámasztása, hogy törzsi neveink közül a Jenej és Jurmaty - Jenő és Gyarmat - mind Baskíriában, mind itthon előfordul, ma nem tartható fenn. A törzsi nevekre vonatkozó korábbi elméletek kidolgozója, Németh Gyula, visszavonta korábbi véleményét, és a rendelkezésre álló módszerekkel a továbblépést nem tartotta lehetségesnek. (Hasonló álláspontot foglalt el Ligeti Lajos akadémikus is.) A Kárpát-medence előtti vándorlás történetéből tehát mindössze annyit mondhatunk bizonyossággal, hogy elődeink a IX. században éltek a kazár birodalom északnyugati határvidékén, ahonnan döntő részük átváltott a Kárpátok előterébe, majd elfoglalta a Kárpát-medencét, kisebb részük a bolgár-törökökkel együtt Észak felé vándorolt a Volga mentén, ahol nyomaik a XVI. század elejéig biztosan követhetők. Ugyanakkor a Kárpát-medencei magyarok még a XIII. században is biztosan tudták, hogy a Kaukázus mentéről indultak el, mert velük (Bíborbanszületett Konstantin:szavárdü aszphálü, helyesen: szabír magyarok) a budai királyi udvar fenntartotta az érintkezést, és oda küldte II.András az Ottó vezette dominikánus expediciót. Tagjai találkoztak is a kaukázusi magyarokkal, erről beszámoltak. Ezért indult Julianus expedíciója Bizánc felé, majd a Kaukázus vidékére. (Ha a királyi udvar Anonymus egyik fejezetét tekintette volna mértékadónak, ami szerint Szuzdal felől érkeztünk, illetve, ha a Kárpát-medencei magyarok népi emlékezete megőrízte volna az utóbb Magna Hungaria néven emlegetett baskíriai szállást, akkor az expedíciókat a Vereckei hágón át indíthatták volna el, annál inkább, mivel a mongol előretörést kellett kifürkészniük. De, mint maga Julianus,mondta, ő csak a kaukázusi magyarok keresése közben hallott arról először, hogy északabbra is élnek magyarok!)
Összegezve: jelenleg bizonyosan állítható a magyar nyelv rokonsága a finn nyelvekével, bár ennek mértéke újraértékelésre szorul. A (bolgár-)török nyelv(ek)hez fűződő kapcsolatunk úgyszintén pontosítást érdemel. Jelenleg bizonyítatlan az, hogy a finn nyelvrokonság vérrokonsággal párosul, de bizonyos az, hogy honfoglaló őseink magukat a hun-török népek leszármazottainak tekintették. A honfoglalásunk előtti vándorlástörténetből csak az a bizonyos, hogy legalább 800 körültől őseink Etelközben éltek (és,a csángók révén,ma is élnek itt), más bizonyosat nem állíthatunk. Annak valószínűsége, hogy őseink északi irányból érkeztek volna a Kazáriába, közel nulla. A középkori magyar történetírás ill. udvari hagyomány egyértelműen a Kaukázus vidékére emlékszik mint legtávolabbi hazánkra, ugyanezt olvashatjuk ki a legrégebbi ismert eredetmondánkból, a csodaszarvas történetből.(A honfoglalással kapcsolatos, úgyszintén végletesen ellentétes tudományos álláspontokra most nem térek ki, de készséggel megteszem ezt más alkalommal.)
A fentiek alapján feltétlenül indokolt lenne az, hogy a honfoglalás millecentenáriumi keretei között üljön össze egy tudományos grémium, mely a török népek őstörténetével és azok magyar vonatkozásaival foglalkozik. Tulajdonképpen egy-két tucat előadóról lenne szó, itthon és külföldön élő magyarokról, illetőleg a már ismert eredményt elért, vagy más módon meghívott külföldi kutatókról.
Én magam nagyon fiatalon, 1963-1970 között gyűjtöttem ki a magyar őshaza kutatására fellelhető magyar, orosz, angol nyelvű szakirodalmat. Már akkori eredményeim is olyan mértékben újszerűek voltak, hogy a doktori disszertációnak készült kéziratot Elekes Lajos - mint a marxizmus alaptételeivel össze nem egyeztethető anyagot - nem engedte benyújtani. Akkori nézeteim egy része - például az, hogy a magyar vármegyerendszer nem szláv mintára jött létre - mások későbbi eredményei alapján ma már közkincs. Számomra akkor Elekes elutasítása szakmai törést, kényszerű témaváltást vont maga után. A magyar hadtörténelem több évtizedes kutatása után, főiskolai docensi működésem keretei között találkoztam ismét eredeti témámmal.Az 1980-as évek közepétől több, mint egy évtizeden át oktattam a magyar őstörténetet és a magyar középkor történetét. Eljutottam több külföldi konferenciára, ahol az itthon ismeretlen, és akkoriban megismerhetetlen kutatási eredmények alakították nézeteimet, anélkül, hogy bármelyik nézetet kizárólagosan el tudtam volna fogadni. 1990 után több kollégámat hívtam meg előadónak, munkáik egy hányada itthon is kiadásra vagy árusításra került. Azt kellett azonban tapasztaljam, hogy a finnugor-török háború - ahogyan a két történeti iskola múlt századi rivalizálását nevezték - ma is folytatódik, az őstörténet kutatás ma is inkább presztizskérdés, mint nézetek tudományos szembesítése. (Kiszely 1992, Bakay Kornél 1995.) Ezt támasztja alá a millecentenáriumi készülődések történeti háttere, melyből kizárták a hun-török hagyományt, és ahová az ellenérvek ismerete dacára a finnugor vérrokonság fikcióját állították.
Történészként és oktatóként számomra kizárólag a tudományos megismerés, a tények ereje a döntő. Ezért tartanám fontosnak azt, hogy megfelelő színvonalú tudományos ülésszak vonultassa fel egyelőre az alapadatokat,hogy a tiszta forrásból egy második időszakban közelebb jussunk a szintézishez.
A millecentenárium eseménysorozatának alkalmat kellene teremtenie ahhoz, hogy a tankönyvekből ezidáig kimaradt,a török népek őstörténetét bemutató ismeretek nyilvánosságot kapjanak, és a magyar őstörténet vitás kérdései legalább egyensúlyba kerüljenek. Az általam képviselt Hungária-Európa Alapítvány - mely kizárólag magánszemélyek adományaiból jött létre 1991-ben, és jelenleg is tökéletesen független alapítvány - kész összefogni az érdekelteket, a szervezést, és biztosítani annak részbeni anyagi vonazatát is. Személy szerint kész vagyok összegyűjteni azoknak a kutatóknak legalább egy részét, akik itthon és külföldön alapkutatást folytattak.
Én magam docensként félév alatt 7 x 2 órában adtam elő a magyar őstörténet és a honfoglalás vitás kérdéseit. Mindannak, amit e témáról tudok, vékonyka vázlata az, amit itt leírtam, és
- miután segítő szándékkal, az idő rövidségére tekintettel - írtam le, bizonyára nem olyan szabatos, mintha tudományos fórum elé tárnám. Készen arra, hogy más módon is rendelkezésre álljak, e vázlattal aláhúzom:
- függetlenül attól, hogy időszerű-e és lehetséges-e egy török őstörténeti konferencia közeli összehívása, a tudományosan legalábbis vitatható, és mindenképpen egyoldalú nézetek rangot adó képviselete kiszámíthatatlan szakmai és politikai kockázatokat rejt. Mértékadó megnyilatkozásokban célszerű volna a szokottnál is pontosabb megfogalmazás és adatkezelés, elsősorban annak elkerülésére, hogy bármelyik történeti iskola éppen e rangos megnyilatkozásokra hivatkozva mellőzze, vagy esetleg a távoli jövőbe tolja el a szakmai vitát.
Ha még többet szeretne tudni a magyar őstörténet vitáskérdéseiről, és látni szeretné a hozzá kapcsolódó képeket, szívesen beszélek Önnek, baráti körének, az érdeklődők körének egy előadás keretében.
Üzenetküldés Ha erről a témáról előadást, média műsort, cikket, fényképet akar rendelni, kérem, itt hagyjon üzenetet. |
Képgaléria
|
Menü
Hirdetés