Marossy Endre dr.

Augusztus

Marossy Endre:

14. Az utolsó mohikán nyomában-The Last of the Mohicans heels

(A William Henry erőd ostroma 1757 augusztus 3-9. The siége of the Fort William Henry between 3 and -9 August 1757.)

 

New Yorkból a Manhattant határoló Hudson folyó mentén északnak induló úton juthatunk fel a 87. számú útra, Albany felé, majd onnan tovább, Montreal irányában érjük el a Lake George, Cooper regényei nyomán magyar nevén György tó déli csücskét. Többször jártam ezen a tájon, hiszen itt játszódik le a két évszázada bestseller: James Fenimore Cooper világhírű regénysorozatának legismertebb története, Az utolsó mohikán. Cooper regényeiből ismerős, máig meglévő helyek mellett vezet utunk. Ilyen a Glenn vízesés, Sólyomszemék első harcának helyszíne, az Edward erőd, amelynek parancsnoka cserben hagyta az ostromlott William Henry erőd helyőrségét.

A tó déli partvidékén helyreállították a William Henry erődöt, ami körül alakult ki a György-tó ma legismertebb üdülőhelye. Népszerűségét Cooper regényének, a belőle készült több feldolgozásnak, de legfőként Michael J. Mann 1992-es átütő erejű, világsikert arató hollywoodi filmjének köszönheti.

1757. augusztus 10-én, csütörtök, hajnali négy óra. A brit William Henry erődöt feladó helyőrség, katonái, családtagjaik, civil lakosok, indián szövetségesek kiürítették az erődöt és átengedték az ostromló franciáknak és indián szövetségeseiknek. Elindultak az Edward erőd irányába, Cooper jóvoltából a halhatatlanság felé.

 

Cooper nem történelmi, hanem kalandregényt írt, de azt valós eseményekbe ágyazta. Így vált két évszázad ifjúsága szemében egyazon történet hőseivé egyfelől az író képzeletének szülöttei, Sólyomszem, Csingacsguk, Unkasz, másfelől két történelmi személyiség, két hadvezér, az erőd parancsnoka, a skót Munro alezredes és az őt legyőző francia Montcalm márki. Szeretettel és apró részletekig terjedően hitelesen ábrázolt tájon élnek, harcolnak és esnek el. Cooper meggyőző erővel írja le ezt a tájat, hiszen egész életét (1789-1851) a családjáról elnevezett Cooperstownban, a new yorki határvidéken élte le.

 

AHOL VADÖLŐ MEGJELENT: A KRISTÁLYTÜKÖR TÓ

 

Ide úgy jutottam el, hogy a György tónál kalandozva maradt szabad fél napunk a repülőgép indulása előtt. Nézegettem a térképet, és megakadt a szemem egy különös néven: Glimmerglass. Ez magyar fordításban a Kristálytükör tó, a Vadölő című regény helyszíne. Ma nemzeti park az Otsego tó mentén. Hamar megtaláltam a tó csücskén a Cooperstown nevet. Kitérőt tettünk, megnéztük az indián múzeumot a tó partján, és mi is átéreztük, hogy kétszáz évvel ezelőtt az akkor bizonyára méginkább vadregényes táj milyen romantikus érzéseket ébreszthetett Cooperben.

 

A WILLIAM HENRY ERŐD FELÉPÍTÉSE

A francia Kanadából kiinduló, Montreal-Albany-New York hadiút könnyebben megtehető szakasza a Champlain-tó és a György-tó. A XVIII. századi háborúkban a franciák és indián szövetségeseik eddig jöhettek vízi úton, és most kellett átváltaniuk az Albany felé vezető akkori országútra, hogy eljussanak a Hudson folyóig, és ott ismét hajóra szállva, vagy a folyó mentén gyalogmenetben kíséreljék meg az előrenyomulást, vagy itt zárják ki a brit csapatok, gyarmati és indián szövetségeseik ellentámadásának lehetőségét. A britek éppen ilyen megfontolásból igyekeztek eltorlaszolni az útvonalat, akkor elnevezéssel a „nemzetek hadiösvényét”. Az országút a mai, 87. számú autóúttól keletre vezetett, és nyomvonalán épült a mai 4. számú út. Ezt, egyszersmind a vízi utat zárta le a Hudson folyó kanyarulatánál, a Cooper regényéből jól ismert Glenn-vízesés közelében, a folyó keleti partján emelt Edward erőd. Itt állomásozott a György-tó vidékét védő brit erő zöme.

William Johnson brit vezérőrnagy 1755. augusztusában érkezett az Edward erődbe, ahol a brit csapatok és velük szövetséges mohawk indiánok élén készült felvenni a harcot a Dieskau báró vezette francia sereggel. A mai Ticonderoga, akkor Fort Carillon francia erőd volt. Dieskau báró serege innen érkezett hajón a György-tó déli csücskéhez, légvonalban mintegy 12 mérföldnyire ( 19,3 kilométerre) az Edward erődtől. A britek véres csatában legyőzték a franciákat. A csata után Johnson vezérőrnagy megbízta hadmérnökét, William Eyre kapitányt azzal, hogy ezen a helyen emeljen egy kis erődöt, Vauban stílusában. A szabálytalan négyszög alaprajzú, sarkain ötszög alaprajzú bástyákkal védett erőd még Ticonderogánál is kisebb volt, nem erősítették előművek, külső sáncok. A mi törökkori szemléletünk szerint inkább véghely volt, mint végvár.

 

Johnson vezérőrnagy kettős céllal építkezett. Elsősorban New York gyarmat északi védelmének előretolt állását hozta létre, másodsorban a franciák ellen indítandó hadjáratok kiindulópontját. A katonák és gyarmati önkéntesek serénységének köszönhetően gyorsan felépített erődöt Johnson vezérőrnagy a brit uralkodó, II. György két unokájáról nevezte el: Fort William Henry. A következő év folyamán az Edward erődből ide vezényelték Robert Rogers őrnagy különleges alakulatának katonáit, a Rangereket. (Az indiánokéhoz hasonló öltözékű és könnyű fegyverzetű katonákat a hadszíntér sajátosságainak megfelelő, egyéni harcra készítették fel. A felderítés mellett kiválóan alkalmasak voltak a franciák indián szövetségesei elleni harcra, akiket saját környezetükben: az erdőkben, a hadiösvényeken támadták meg és győzték le. Az ő nevüket tartják fent az Egyesült Államok haderejének különleges alakulatai.) Rogers sziklája a mai napig az egyik turisztikai nevezetesség a tóvidékén.

Az erőd ír katonákból álló helyőrségét 1757 folyamán megtizedelték a járványok. A délnyugati és délkeleti bástyák előterében volt a katonai temető. Egy 1842-ből származó feljegyzés szerint akkor még ezrével lehetett látni a hajdani sírokat, sokukból fehérlettek a csontok és koponyák. Az itt eltemetett több, mint 2500 katona túlnyomó többsége a különböző fertőzésekben, betegségekben halt el, és nem a harctéren esett el.

MUNRO ALEZREDES

1757 nyarán a 35. gyalogos ezred váltotta fel a helyőrséget, magával hozva a 42., a 44. és a 48. gyalogos ezredek öt századát. Élükön George Munro (amerikai angol átírásban többnyire Monro) alezredes állt, akinek ez volt első (és egyben utolsó) önálló parancsnoki megbízatása. George Munro alezredes 1700 körül született Írországban, de skót családból. Fiatalon katonai pályára lépett, 1718-ban már hadnagy. Ettől kezdve lassan haladt a ranglétrán. A klasszikus tiszti szolgálat mellett húsz éven át katonai sebész is volt. 1750-ben érte el az alezredesi rangot. 1757-ben mintegy 2200 katona élén vette át az erőd védelmét. Ide menekült a környék lakossága is, a szűk erődben asszonyok, gyermekek szorongtak.

Az események nem a brit várakozások szerint alakultak. Párhuzamosan az Európában zajló hétéves háborúval (1756-1763) XV. Lajos francia uralkodó Kanadából is meg akarta támadni a brit birodalmat. Ezért küldte át a tengeren a Royal Roussillon ezreddel Louis-Joseph Montcalm márki altábornagyot, aki 1756 májusában szállt partra Kanadában. (Montcalm márkiról külön is írok.)

A WILLIAM HENRY ERŐD OSTROMA 1757-BEN

Montcalm 1757 nyarára tervezte hadjáratát a William Henry erőd elfoglalására. Serege Carillon (Ticonderoga) erődjénél gyülekezett. Ide érkeztek a francia csapatokkal szövetséges indián törzsek, továbbá a kanadai önkéntesek is. A mintegy 8.000 főre növekedett sereg nagyobb hányada július 30-án behajózott, és két nappal később partra szállt a William Henry erőd közelében. Gyalogmenetben érkezett meg a sereg kisebb része, de Levis kanadai milíciája és az indián szövetségesek. De Levis megkerülte az erődöt, és kelet felől foglalt állást. Montcalm márki maradt az ellenkező oldalon. A szövetséges indián harcosok elzárták az Edward erőd felé vezető utat.

Az augusztus 3-án megkezdett ostrom oroszlánrészét Montcalm márki vállalta magára: a tó partján emelt északnyugati bástyát támadta. Ez a bástya nem felelt meg a várépítészet alapelvének, hogy két szomszédos bástya kereszttüze védelmezze. A tó partjához közel épült. Emiatt jobboldali szomszédja, a délkeleti bástya tüzéreinek semmiféle lehetőségük nem volt a tűztámogatásra. Montcalm márki mintegy 450 méternyire állította fel ágyúit, és azok fedezete alatt katonái napról napra ásták előre a közelítő árkokat, mígnem az ostrom hatodik napján lehetőség nyílt mozsárágyúk bevetésére. A brit tüzérek nem tudták ellensúlyozni a francia túlerőt, és ágyúik mellett haltak hősi halált. Az ellentétes oldalon de Levis könnyű tüzérsége is okozott veszteségeket. Itt az északkeleti bástyára tűzték ki a brit lobogókat. Egy francia ágyúgolyó eltörte az egyik zászlórudat. Egy ács, mit sem törődve a tüzérségi tűzzel, felmászott a rúdra, hogy helyrehozza a kárt. A következő lövedék elvitte a fejét.

Az Edward erőd parancsnoka, Daniel Webb tábornok hallotta a tüzérségi tüzet. Hírt azonban nem kapott, mert az indiánok elfogták a futárokat. Hiába kért katonái közül önkénteseket a William Henry erőd felmentésére, nem akadt vállalkozó.

Augusztus 9-én a William Henry erőd eleste bizonyossá vált. A földalatti alagutak megteltek sebesültekkel, asszonyokkal gyermekekkel. Mindössze három vagy négy kis kaliberű ágyú volt még bevethető. Az északnyugati bástya helyrehozhatatlan károkat szenvedett. Ekkor hirtelen elhallgatott a francia tüzérség. Fehér zászlóval egy fiatal francia tiszt lovagolt az ostromlott erőd felé: Louis Antoine, Bougainville őrgrófja. Kezében lobogtatta azt a levelet, amelyet Munro küldött futárral az Edward erődbe, és amelyben utolsó esélyként segítséget kért. A futárt azonban elfogták az indiánok. Ezzel elszállt a védők utolsó esélye. Munro összehívta a haditanácsot, amely elhatározta a kapitulációt. A Munro alezredes és Montcalm márki által 1757. augusztus 9-én délután aláírt okmány fennmaradt.

A WILLIAM HENRY MÉSZÁRLÁS

Munro alezredest és tisztikarát de Levis táborában tartották fogva. Katonáik egy része, talán többsége számára véres tragédiába torkollott az elvonulás. Augusztus 10-én, csütörtökön hajnali négy óra tájban kezdték meg a menetet az Edward erőd felé. Montcalm márki háromszáz kanadai önkéntest és néhány francia hivatásos tisztet adott fedezetül. Mint utóbb kiderült, ez a kíséret kevésnek bizonyult a mintegy kétezer katona és nagyszámú civil védelmére, mert a franciák indián szövetségesei megtámadták az elvonuló oszlopot. Akiket a kíséret nem tudott megvédelmezni, és akik nem tudtak bemenekülni az erdőbe, azt lemészárolták, vagy fogolyként elhurcolták. Montcalm márki csapatot küldött a helyszínre, majd levelet intézett Webb ezredeshez. Ebben azt javasolta, hogy félútig a franciák kísérjék el a túlélőket, a britek ott vegyék át őket. A túlélők élén lovagoló Munro alezredes augusztus 15-én este érkezett meg a biztonságot adó Edward erődbe. Nem sikerült pontosan tisztázni, hogy hányan estek a mészárlás áldozatul, a becslések 50-500 fő között mozognak.

Munro alezredes és katonái hat napig tartó, önfeláldozó harcukkal időt biztosítottak arra, hogy az Edward erődhöz összevont csapatok megfelelően felkészüljenek a hadjáratra. Montcalm márkinak az elvesztegetett hat nap után nem maradt lehetősége az Edward erőd meglepetésszerű bevételére, és az Albany felé tervezett előrenyomulásra. Felgyújtatta az elfoglalt erődöt, amely két napig égett. A még megmaradt romokat szétverette, majd hajóra szállt, és visszatért Carillon erődjéhez. Utólag bizonyosodott be az, hogy a háború fordulópontja volt az ostrom: a következő évben a britek lendültek támadásba, és 1759-ben elfoglalták Francia Kanadát, amely hadjáratról korábban írtam.

A William Henry erőd parancsnoka, Munro alezredes ezt már nem érte meg. Az Edward erődből Albanyba távozott. Itt kérte nyugállományba helyezését. Röviddel ezután, 1757. november 3-án szívrohamban elhunyt, Albanyban temették el.

AZ ERŐD ÚJRAÉPÍTÉSE

Cooper regénye, majd annak többszöri megfilmesítése eredményeképpen a William Henry vált a talán legismertebb amerikai erőddé. Régészeti ásatása 1952-ben kezdődött meg. Feltárták az erőd falait, épületeit, a területén kívüli egykori katonatemetőt. Az udvaron, a szükségkórház egykori területén 1953-ban fellelték hat angol katona földi maradványait, akik az ostrom során estek el. 1993-ban e maradványokat kiemelték és áthelyezték az egykori katonatemetőbe, ahol ma emlékkő látható. Az erődöt teljesen helyreállították. Benne állandó kiállítás mutatja be a híres ostrom történetét, továbbá feldolgozásait: Cooper regényét illetve a belőle készült filmeket. Mintha az Egri csillagok és az egri vár egységét látnánk. Ma Fort William Henry város, virágzó üdülőhely, a György-tó leghíresebb helye, ahol minden az 1757. évi ostromról és az utolsó mohikánról szól.

Ha még többet szeretne tudni az egykori francia-brit határvidékről, az utolsó mohikán történetének helyszínéről és látni szeretné még több képet, szívesen beszélek Önnek, baráti körének, az érdeklődők körének egy előadás keretében. Vagy, ha igazi kalandra vágynak és van módjuk megvalósítani, vezetem Önöket az eredeti helyszíneken.

 

Üzenetküldés Ha erről a témáról előadást, média műsort, cikket, fényképet akar rendelni, kérem, itt hagyjon üzenetet. E-mail címed: Szöveg:

Képgaléria