Augusztus,Mohács 1526
15. A mohácsi csata – The Battle of Mohacs
( 1526. augusztus 29.)
;)
A hetek óta eső áztatta mohácsi síkon harcra készülődött a kereszténységért és a magyar királyság megvédéséért halálra szánt mintegy tizenötezer magyar honos, és hasonló számú Európából érkező katona. Az előző napok haditanácsán azok véleménye döntött, akik a harcot választották - ellentétben a húszéves uralkodóval, II. Lajossal, aki az ország haderejét nem szívesen kockáztatta. A fővezérnek választott kalocsai érsek, alsómagyarországi főkapitány Tomori Pál véleménye ingadozott. Korábban ő maga is szívesen hivatkozott a törökök túlerejére, de az utolsó tanácskozás alkalmával azokhoz csatlakozott, akik ezt a kétségtelen túlerőt legyőzhetőnek vélték. A fiatal király nem akart gyávának mutatkozni, a sereg egyébként is követelte a harcot, a kérdés eldőlt. Augusztus 29-én, szerdán, Keresztelő Szent János fővételének napján délelőtt a táborból kivonuló csapatok felsorakoztak a Borza-pataktól délre, a csatateret körbefogó bezedeki magaslattal szemben, és várakoztak I. Szulejmán hadára, ami a kósza hírek szerint négy-ötszörös, a valóságban kétszeres túlerőben volt.
AZ ELLENFELEK
A húszéves magyar uralkodó ellenfele már ekkor félelmetes hódító: Egyiptomot és Szíriát magában foglaló birodalmához 1521-ben északon elfoglalta és hozzácsatolta a magyar hadtörténet büszkeségét, Nándorfehérvárat, amit akkor az ország kulcsának is neveztek. Szulejmán még uralkodói zenitje felé haladt: éppen negyven éve van hátra a mohácsi síkon, hogy a közeli Szigetvár ostromának befejezése előtt végezzen vele a betegség. Akkorra már ismét megkétszerezett, az arab világgal együtt ötmillió négyzetkilométer területű birodalmat irányított úgy, hogy a török történeti hagyomány a „Törvényalkotó” megtisztelő előnévvel tartja nyilván, mint az oszmán történelem legnagyobb szultánját.
A rendkívül művelt, jószándékú, kiváló jellembeli tulajdonságokkal rendelkező Jagelló II. Ulászló életműve torzó maradt. Kancellárjának, a mohácsi csata túlélőjének és értékes forrásának, Brodarics Istvánnak szavaival: „nagy lett volna királyink közt, ha a végzet akarja”. Személyes erényeinek kibontakozását a rendkívül szűkre szabott politikai mozgástér korlátozta. A Hunyadiak korának végeláthatatlan háborúi biztosítottak az országnak több, mint nyolc évtized túlélést, de minden gazdasági erőforrást kimerítetve gazdasági összeomláshoz vezettek, és a politikai zsákutcát sem kerülhették el. Mátyás király 1463-ban olyan – akkor ki nem kényszerített – békét kötött III. Frigyes császárral, ami - Mátyásnak nem lévén törvényes utódja – utóbb jogilag megfellebbezhetetlenül megalapozta a Habsburgoknak a magyar trónra lépését. Ebből a szemszögből nézve a Jagellók magyarországi uralma közjátéknak bizonyult, a Habsburg-Jagelló házassági szerződés, valamint a kettős házasságkötés II. Lajos és Habsburg Mária, valamint Habsburg Ferdinánd főherceg és Jagelló Anna között fenntartotta az 1463. évi béke teljesítésének a lehetőségét, másfelől külpolitikájában akkor is korlátozta volna a magyar uralkodót, ha annak gazdasági és katonai erőforrásai önálló fellépést alapozhattak volna meg. A gazdasági és katonai háttér azonban hozzá sem volt mérhető a külső körülmények szabta célokhoz.
Ha ilyen összefüggéseket nem mérlegeltek is II. Lajos tanácsadói, és szívesebben emlékeztek a Hunyadiak sikereire, azt tudták, hogy a magyar királyság nem rendelkezik kellő erőforrásokkal a hadjárat vállalására. Kitérni ezelől mégse lehetett, mert a háborúnak nem az adott évben keletkező konkrét – azaz esetleg semlegesíthető – oka volt. A fejlemények több, mint egy évszázada húzódó folyamat törvényszerűségeiből következtek. Az oszmán birodalom terjeszkedésének általános módja az volt, hogy a kiszemelt szomszéd határvidékét éveken, olykor évtizedeken át addig dúlták, amíg az elnéptelenedett, védelemre és fenntartásra alkalmatlanná vált. Az elgyöngült ellenfelet adófizetésre kötelezték, ha még mindig ellenállt, haderejét döntő csatában felszámolták. Ezt követően az immár adófizető vazallus állam tovább gyöngült, a végső lépés a teljes alávetés, a Balkánon a ruméliai vilayetbe betagolás volt.
A határmenti szandzsákok csapatai békében is állandóan dúlták a magyar határvidéket, elnéptelenítették azt. Az állandó hadakozás felemésztette a magyar királyság erőit. A békeállapot hadiköltségei elviselhetetlenek voltak. A hadügy forradalmának eredményeképpen megjelent a tüzérség. Erre figyelemmel a középkori eredetű, magas falú, tornyos várakat át kellett volna építeni alacsony falú, tüzérséggel kellő mértékben felszerelt bástyás várakká. De nemhogy az átépítésre, hanem a déli végvárak fenntartására, méginkább e várakat ostrom esetén esetleg felmenteni tudó, álladóan rendelkezésre álló zsoldos haderőre sem volt pénz.
A Portán éppúgy ismert volt a Magyarország teljes elszegényedése, mint a budai udvarban. I. Szulejmán már az 1521. évi hadjáraton is az ország meghódítására indult, de Nándorfehérvár hősies és hosszas ellenállása, valamint saját határozatlansága miatt a vár bevétele ellenére nem jutott tovább. 1524-ben meghalt Iszmail perzsa sah, Szulejmán eddigi félelmetes ellenfele Keleten, azaz megérlelődtek az újabb északi hadjárat feltételei.
Magyarország meghódításának távolabbi célja is volt: a Habsburg-birodalom legyőzése. A tét a Földközi-térséggel összefüggő világkereskedelem ellenőrzése volt, és nem mellesleg a két világvallás: a kereszténység és az iszlám (akkor már sok évszázados) harcának eldöntése. A Habsburgoknak volt erejük a Földközi-tenger feletti uralom megőrzéséhez, de sem politikai akaratuk, sem elegendő gazdasági alapjuk, sem megfelelő szárazföldi haderejük nem volt a török kiűzésére Európából, vagy akár csupán a hathatós támadásra. (A Balkán mélyébe vezetett hadjáratok Nagy Lajos aldunai sikerét kivéve mindig kudarcot vallottak. Először majd az orosz haderő jut el Isztambulig 1878-ban.) I. Szulejmánnak ellenben flottája nem volt. (Évtizedek múlva lesz majd, de az is vereséget szenved a spanyoloktól Lepantónál, 1571-ben.) Az oszmán birodalom gazdasági erőforrásai azonban lehetővé tették azt, hogy legfeljebb három évente a szultán a birodalom erőit összegyűjtve hadat vezessen – akár keletre, a perzsák ellen, akár északra, a Duna völgyébe.
Habsburg V. Károly német-római császárral szemben I. Szulejmán szultán nem állt egyedül. A császári trónt V. Károly 1519-ben szerezte meg vetélytársával, I. Ferenc francia királlyal szemben. Utóbbi azonban nem fogadta el ezt a helyzetet. A Szent Liga, élén a pápával eleinte V. Károlyt támogatta, aki Paviánál 1525-ben legyőzte és foglyul ejtette a francia királyt. I. Ferenc 1525 őszén követeket küldött a Habsburgok ellenségének, I. Szulejmánnak és arra kérte, nyújtson neki segítséget II. Lajos megtámadásával, hogy ő, Ferenc ismét Károly ellen fordulhasson. Az 1526 májusában megkötött cognaci ligában a pápa és Velence immár a francia király mellé állt V. Károly ellenében. Ez a körülmény is a szultáni hadjárat megindítását indokolta.
A magyar királyság esetleges behódolása alapvetően ellentétes volt nem csak saját, de a Habsburg-birodalom elemi érdekeivel is. Nem volt lehetőség annak elkerülésére, hogy országunk területe hadszíntérré váljon, legfeljebb az lehetett kérdés, hogy kinek az oldalán kényszerülünk harcra. Ezt a kérdést azonban legfeljebb a következményeket ismerő utókor teszi fel: a Hunyadiak sikereire büszke, keresztény hitében erős kortársak nem fontolgatták, hogy valamilyen előnyért besoroljanak a Mohamed próféta zászlaja alatt Európa ellen érkező ruméliai csapatok közé.
FELVONULÁS A CSATATÉRRE
A végveszély tudatában a budai királyi udvar igyekezett kihasználni minden lehetséges diplomáciai lépést a megfelelő mértékű segítség elnyerésére. Igyekezete azonban sem itthon, sem külhonban nem ért el elegendő eredményt. Maga V. Károly Madridból Franciaországot tartotta fő ellenségének, Itália megtartását illetve megszerzését fő céljának, de egyre több erejét kötötte le a német földön kibontakozó reformáció letörése. Öccse, Ferdinánd, még csupán főherceg, saját szuverén döntési lehetőség nélkül, és csak abból gazdálkodhat, amit bátyjától kap, és az most kevés. De ez a kevés is azt jelenti, hogy a mohácsi csatamezőn minden magyar honos harcosra jutott egy, külföldről segítségként érkező idegen honos katona. (Utóbb egy magyar honos hősi halottra legalább három.)
A hazai erők mozgósítása az adott lehetőségek közepette eredménnyel járt, összpontosítása nem. (A mohácsi síkon a Magyarországon fegyverben álló mezei haderő kevesebb, mint harmada sorakozott fel.) Hiányzott az egyértelmű stratégia: Szapolyai János erdélyi vajda havasalföldi elterelő hadjáratot javasolt, és ennek reményében gyűjtött sereget, azonban Budáról egymásnak sorra ellentmondó értesüléseket kapott, és nem utasításokat. Elillant a lehetőség a felvonuló oszmán haderő zavarására, egyúttal kizárult a lehetőség arra, hogy az erdélyi vajda elérje a Mohács felé vonuló királyt.
Lassan gyűlt össze az Adriai tenger mellékén Frangepán Kristóf – létszámra az erdélyi felét sem elérő – serege. Elindult ugyan a hadszíntérre, de már csak a Buda felé nyomuló győztes szultáni had utóvédje felett aratott némi sikert. A külhonból érkezők egy része is még úton volt a csata időpontjában. Az erdélyi vajda és mások is óvták az uralkodót attól, hogy a hozzá igyekvő hadakat be nem várva csatát vállaljon.
Halogatásra azonban nem volt lehetőség: nem csupán azért, mert a mohácsi síkon harcra készülődő katonák egy csoportja kemény fellépéssel követelte azt, hogy a hadi tanács döntsön a csata mellett, különben ellene fordul, hanem azért is, mert visszavonulásra és halogató harcra a Duna menti hadiúton több lehetőség nincs. Azzal a haderővel kellett harcolni, ami augusztus 29-én reggel a király rendelkezésére állt: mintegy 30.000, felerészben idegen honos katonával. A sereg másik felét a legtöbb magyar világi és egyházi főméltóság alkotta bandériumával: a nádor, az országbíró, a horvát-szlavón bán, főurak Szlavóniától a Szepességig, Pozsonytól Váradig, az esztergomi és a kalocsai érsek, a püspökök többsége. Szemben a legalább kétakkora (a túlzó egykorú források szerint háromszoros, magának Tomorinak az értesülése szerint 200.000 fős) szultáni haderővel.
II. Lajos hada két lépcsőben, akkori szóhasználattal két csatarendben készülődött a harcra. Az elsőt Tomori Pál kalocsai érsek, fővezér irányította. Jobbszárnyán Batthyány Ferenc horvát-szlavón bán, balszárnyán Perényi Péter és Tomori társvezére, Szapolyai György szepesi gróf készülődött. A második csatarend közepén Ráskay Gábor lovassága testőrként védte az uralkodót. Mindkét lépcső centrumában külföldi zsoldos gyalogság állt, a második csatarendben kapott helyet a kisszámú tüzérség is. A táborokban az őrség, a lovászok, szakácsok és más kisegítő katonák maradtak. A hajók a mohácsi kikötőben várakoztak. A sereg és halálra szántan készült a harcra és a győzelemre. Drágfi János országbíró, kezében a király zászlajával, lecsatolta sarkantyúit jelezve, hogy nem menekül. Másképpen adott hangot halálra szántságának Perényi Ferenc váradi püspök: Brodarics kancellár emlékirata szerint azt mondta, hogy a csata napját a Krisztus vallásáért megölt 20.000 magyar vértanúnak kell szentelni, és arra kérte Brodarics Istvánt, hogy, a csata után – ha túléli - járjon el a pápánál a szentté avatási eljárás ügyében. (Mind Drágfi, mind Perényi hősi halált halt.)
A mindenre elszánt királyi had előőrsei harmadnapja vívták harcukat a felderítésre érkező török lovasokkal. Most, 29-én reggel dél felől, a tehát balról és elölről, a mai Dályok-Mohács úton tűnt fel a ruméliai sereg, és bontakozott szét saját baloldala felé, a bezedeki hátságon és annak előterében, egészen Majsa faluig. Ibrahim pasa nagyvezér ruméliai katonái Batthyány lovasaival néztek szembe. Középen a janicsárok és a zsoldos szpáhik gyűrűjében, a hátságon (a ma már nem beazonosítható) Földvár falu közelében állították fel a szultáni sátrat, mögötte terült el a tábor. Még menetben volt Behrám pasa anatóliai serege, hogy besoroljon a jobbszárnyra. A török had hosszú, más körülmények között egy napra elegendő menetet tudott maga mögött a Dráva partjától idáig. A katonák fáradtan dőltek le, hogy kissé kipihenjék magukat.
Most a pillanat Tomori hadának kínált esélyt. Létszámát tekintve kisebb seregének balszárnyát a bekerítés oltalmazta a dályoki lapály, és attól balra a Duna ártere. Jobbszárnyát lezárta a csatateret félkörben övező dombvonulat. Most még az anatóliai csapatok távollétében kezdhette a harcot, a napi menettől és a nehéz terep leküzdésétől láthatóan kimerült ellenféllel. A mélyedésekkel tagolt bezedeki hátság, amelyen a ruméliai csapatoknak szét kellett bontakozniuk, a több hetes esőzés után alig volt járható. A dombról legfeljebb lecsúszni lehetett, lovon csakis az egyetlen, a hátság nyugati oldaláról levezető úton lehetett leereszkedni.
Ibrahim délután két óra tájban baloldalán előrevetette Bali bég és Hüszrev bég lovasait, hogy kerüljék meg II. Lajos hadát. A mai Majs falu határában előrenyomuló lovasokat a királyi haderő katonái észrevették.
A jobbszárnyát fenyegető török lovasság meglepte Tomorit. Hátravágtatott a királyhoz. Más tartaléka nem lévén a Ráskay testőrségnek kiszemelt lovasságát küldte Bali és Hüszrev ellen. Így azonban II. Lajos jelentős fedezet nélkül maradt, mindössze apródja és néhány kísérője társaságában. Heves vita után Ráskay (és csapatában Török Bálint, Gárdonyi Géza egri csillagainak tragikus hőse) engedelmeskedett, jobbra előre kivált a seregből, felvette a harcot Baliékkal. A túlerővel szemben azonban alulmaradt, sőt menekülni kényszerült. Nyomában Bali és Hüszrev lovasai megtámadták a királyi tábort, és harcban elfoglalták azt. Ma a táborok helyén található a Mohácsi Emlékpark öt tömegsírja. A legelsőként feltárt, visszatemetett tömegsír az emlékkoszorúzás helye.
Eközben a király környezetében heves vita folyt arról, hogy visszatérjenek-e a táborba, vagy kezdeményezzék a csatát? Tomori arra hivatkozott, hogy kisebb veszedelemmel jár most az ellenség egy résével megütközni, mint másnap az egész sereggel. Érveit II. Lajos elfogadta, és megadta a jelt a támadásra. Fejére feltették a sisakot. Brodarics úgy látta, hogy Lajos arcát nagy sápadtság borította el, mintha előre látta volna a jövőt. Délután három óra lehetett. A kürtök harsogására megindultak a katonák, Jézus nevét kiáltozva. Szemközt velük a dombról ereszkedtek le az ellenséges csapatok.
Mindkét fél elsütötte ágyúit, különösebb eredmény nélkül. Ennek az a magyarázata, hogy a látszólag sík mohácsi csatatéren terepdomborulatok rejtőznek. Ez magyarázza azt, hogy ágyúgolyók ballisztikus röppályájukon ellenfeleik fölött repültek el, ahogyan Brodarics kancellár érzékelte, illetve, a szükségesnél előbb csapódtak be az ellenfél előtt, ahogyan azt Dzselálzáde Musztafa a ruméliai csapatoknál látta.
Az első csatarendet Tomori vezette rohamra. Dzselálzáde Musztafa keleties túlzással írja, hogy 60.000 vastestű, lovastul együtt acélba bújt lovas, mindegyikük mellett jobbról és balról két puskás gyalog rohant előre. A lovasok egyenesen, magasra tartották lándzsájukat. Amikor megközelítették az ellenséget, a lándzsákat egyszerre lebocsátották, és a ló nyakára hajolva vágtattak tovább.
( A mohácsi csata további részleteiről a szerző könyvében lehet olvasni: Hol hőseink vére folyt…Coldwell Könyvek, Budapest, 2003.)
Ha még többet szeretne tudni a mohácsi csatáról, ha látni szeretné a csatatéren,és korábban a régészeti kutatásokon készített fényképeimet, szívesen mutatom meg ezeket Önnek, baráti körének, az érdeklődők körének egy előadás keretében.
Üzenetküldés Ha erről a témáról előadást, média műsort, cikket, fényképet akar rendelni, kérem, itt hagyjon üzenetet. |
Képgaléria
|
