Burgenland, várak a végeken-Castles in Burgenland

Burgenland, várak

Történelmi tudománytár 4.

Marossy Endre:

48. Burgenland - várak a végeken -Castles in Burgenland

A magyar királyság nyugati határvidéke

Nyugat-Pannónia ma összekapcsolja az Európai Unió két tagállamát: Ausztriát és Magyarországot. Történelmi emlékekben gazdag, kiválóan alkalmas csakúgy a nagyrégió történelmi egységének, mint különbözőségének bemutatására. Ez a táj, a tárgyalt időszakban szerves részét alkotó mai szlovákiai, alsó-ausztriai, stájerországi, szlovéniai és horvátországi részeivel együtt csaknem ezerkétszáz éven át határvidék volt, és e hosszú időszak első felében elválasztott, nem összekötött. A IX. század közepétől fél évszázadon át a kelet felé előrenyomuló, bajor eredetű népesség hozta létre Steinamanger/Szombathely, Ödenburg/Sopron, Pressburg/Pozsony várait, és kísérelte meg feltartóztatni a Kelet utolsó jelentős népét, a honfoglaló magyarságot. Eredménytelenül: a magyarság nem csupán az ókori eredetű Borostyánkő-útig nyomult előre, hanem sokkal nyugatabbra: átkelt a mai Bécsi erdő vonulatán, leereszkedett a túloldalán, és az megállapodott Enns folyónál. Annál, amit a magyar népmesék mindmáig emlegetnek Óperenciás tenger néven. A korábbi bajor keleti határvidék most egyszeriben hátországgá vált, a nyugatra előretolt magyar gyepü háta. A magyar nagyfejedelmek ekkor telepítették le a határvidéket őrző és figyelő, általában török eredetű katonanépeket, mint például a besenyőket, vagy, ha azoknak a kutatóknak a véleményét osztjuk, akik a magyarsághoz csatlakozott népnek tekintik a székelyeket, akkor őket is. Mindezt a burgenlandi és nyugat-dunántúli helynevek máig bizonyítják: részint a besenyő (Petsching/ Pecsenyéd), részint a székely (Szék-patak, Zickenbach, Sárosszék –Kotezicken) népnév részint pedig a katonai mesterség emlékeinek fenntartásával: az íjászok emlékét a Lövérek, Lövő, a határőrökét az –őr végű helynevek őrzik.

Nagy Ottó német király, utóbb császár 955-ben a Lech-mezőn, Augsburg közelében mért vereséget a Nyugat-Európát kalandozó hadjárataikkal dúló magyarokra. Ennek tanulsága alapján Géza nagyfejedelem gyökeresen változtatott a német-magyar kapcsolatok addigi rendjén, és megalapozta az egyedüli helyes nyugati politikát: békés eszközökkel, köztük családi kapcsolatokkal oldalunkra állítani a német-római császárságot. Az Ottókat követő II. Konrád császárral szemben Szent István király a korlátozott célú háborút is ennek a politikának a szolgálatába állította, akárcsak az ő nyomán utódai. A következő évszázadokban a magyar királyság politikai mozgásterét első helyen ez a kapcsolat határozta meg, szinte az összes további katonai és politikai lépés ennek a prioritásnak alárendelten történt meg. Ez jelöli ki a nyugati magyar határvidék feladatát a középkori magyar állam történetében: a kedvezőtlen földrajzi tényezőkhöz igazodó biztonságos védekezés, a nagy várakból kiinduló, korlátozott célú támadó hadjáratok hátországának a biztosítása.

Az új nyugati magyar politika keretei között a magyar állam nyugati határai visszaszorultak Géza nagyfejedelem korában Melkig, Szent István király uralkodása alatt a Fischa folyóig, végül, Péter király idején a Lajta folyóig, ami az első világháborút lezáró békeszerződésekig a nyugati magyar határfolyó volt.

A magyar királyság nyugati határvidékének földrajzi tényezői nem kedveztek a védekezésre. A határ nagy részét alkotó Lajta/Leitha keskeny folyó, amin könnyen át lehetett kelni. Nincsenek hegyvonulatok, csak 600-800 méter magasságú dombok. Ezek sem alkotnak összefüggő természeti akadályt, mert patakok, folyóvölgyek, hágók szelik át. A folyóvölgyek kifejezetten a támadóknak kedveztek, hiszen nyugat-keleti irányban vezették be őket országunk belsejébe. Ilyen volt mindenekelőtt a Duna, déli partján Délkelet-Európa mindmáig legfontosabb útvonalával, de ilyen volt a Rába, a Lapincs/Lafnitz. A határvédelemhez történő felvonulást és erőösszpontosítást akadályozta a Fertő-tó, a legerősebb határvár, Pozsony pedig a Duna túlsó, északi partján feküdt. A földrajzi tényezők alapján megállapítható, hogy itt húzódott a magyar királyság legnehezebben védelmezhető határa.

A német-római császárság keleti tartományai: a cseh királyság, az alsó-ausztriai őrgrófság, majd hercegség illetve főhercegség, a stájer őrgrófság majd hercegség határvédelmi rendszerével szemben magyar határvármegyék létesültek, tehát olyan királyi vármegyék, melyek élén katonai elöljáró állt, a határispán (comes confiniorum). E határvármegyék közül négynek a története emelhető ki. Ezek: Pozsony/Pressburg, Moson/Wieselburg, Sopron/Ödenburg, Vas/ Eisenburg. A vármegyék német nevének –burg utótagja alapozta meg a négy vármegye (die vier Burgenländer) osztrákok lakta területeinek XIX. század végén felerősödő politikai törekvéseit, majd a mai szövetségi tartomány nevét.

E határvármegyékbe tízes települési rendben hozták létre a határőrfalvakat, melyek nevét mindmáig fenntartja az Őrség/Wart kistáji név, és az –őr (Wart) nevet magukba foglaló falunevek sora (Őriszentpéter, Felsőőr//Oberwart, Alsóőr/Unterwart stb.) Maguknak az őröknek a magyar nevét először Szent László király (1077-1095) harmadik törvénykönyve a latin szövegen belül említi meg. Az őrök szolgálatuk fejében kiváltságokkal rendelkeztek.

E határvidék első nagy várai jobbára azok voltak, amiket korábban a bajorok már megszálltak, mindenekelőtt Pozsony és Sopron. A belső védelmi vonalat, a magyar történelem belső gyepűjét a Rába folyó alkotta, melynek fontosabb átkelőit földvárak (Sárvár), római eredetű (Győr), illetve újonnan létesített várak (Kapuvár, Ikervár, Körmend) védelmezték. A XI. században állandósuló német-magyar háborúkban döntő fontosságúvá vált Pozsony vára, mely szerepét a független magyar állam bukásáig (1526-ig) fenntartotta. E határvédelmi rendszer történetének első szakasza a magyar állam megszervezésétől az 1278. évi morvamezei (dürnkruti) csatáig terjedt. E három évszázad folyamán határvédelmünk hatékonynak bizonyult a Babenbergek Ausztriájával szemben, sőt az ellenük indított támadásokhoz is megfelelő felvonulási lehetőséget biztosított királyainknak.

A XII. századtól kezdődően várak sora jött létre a nyugati magyar határ védelmére illetve a nyugati irányban vezetett hadjáratok biztosítására (Fraknó/Forchtenstein, Lánzsér/Landsee, Németújvár/Güssing, Köpcsény/Kittsee, Dévény/Devin), másrészt ugyanilyen kettős céllal velük szemben Alsó-Ausztria (pl. Hainburg, Wiener Neustadt, Kirchschlag) és Stájerország határvidékén (pl. Fürstenfeld, Feldbach, Radkersburg). A jelentős védelmi központok között kisebb várakat emeltek (pl. Szalónak/Schlaining, Borostyánkő/Bernstein). Az erődítések sorát gyarapították a fallal körülvett települések (Kismarton/Eisenstadt, Kőszeg/Güns, Sopron, Ruszt/Rust), erődített templomok (pl. Márcfalva/Marz, Nagymarton/Mattersburg).

A nyugati határvidék történetének második szakasza a morvamezei (dürnkruti) csatától Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király haláláig terjed (1278-1437). Ez a csaknem két évszázad a középkori magyar királyság felemelkedésének és fénykorának idő-szaka. Vele szemközt a születő és lassan formálódó Habsburg-birodalom még nem bizonyult egyenlő erejű ellenfélnek, sőt, e szakasz utolsó évtizedeiben a császári trónon is magyar uralkodó ült. Ebben a két évszázadban nem volt időszerű a nyugati határvidék erősítése, korszerűsítése. A legfontosabb fejlemény Károly Róbert király uralkodása alatt történt: a XIII. század végi belharcokban szétszóródott őrök visszatelepítését Borostyánkő és Németújvár várai közé 1327-ben rendelte el a király. Az őrök élére felsőőri Miklós őrnagyot (Wartoberst) állította, egyúttal megerősítette az e területen élő őrök korábbi kiváltságait, és nekik egyetemes nemességet (későbbi nevén katonanemességet) biztosított. Ezek az intézkedések nem terjedtek ki az Őrség Rábától délre eső területére. Itt, az őrimagyarósdi várnak alárendelt 17 falu jobbágyi sorban maradt. A jogilag kettészakadt őrvidék elnevezése: Felső-Őrség (die Obere Wart), illetve Belső-Őrség. A jogi kettősséghez az első világháború után területváltozás is kapcsolódott: a felső-őrségi négy nemesi falu Ausztriához, a Belső-őrség három egykori jobbágyfalva Szlovéniához került. Az 1945 utáni világpolitikai helyzetben Magyarországon a köznyelv csak az államhatáron belüli falvak összességét nevezte Őrségnek ill. nevezi, figyelmen kívül hagyva a négy burgenlandi nemesi és három szlovéniai települést. Másfelől Ausztriában a köznyelv csak a Felső-őrséget emlegeti, a másik két ország őrségi területeit nem. Szlovéniában a magyarországi kistáji kapcsolat él, az ausztriai Őrség történelmi köteléke elhalványult.

A nyugati magyar határvidék korszerűsítése azért is elmaradt, mert Zsigmond uralkodása idején jelent meg az Oszmán Birodalom a másik gyengén védhető határvidékünkön: a délin. Ott a korábbi évszázadokban nem volt számottevő ellenfél, és ezért nem épült ki megfelelően tagolt határvédelem. Ezért Zsigmond királynak a stájer és az ausztriai intézkedésekre emlékeztető hadügyi reformja már nem a nyugati, hanem elsődlegesen a déli határ védelmét szolgálta.

A nyugati határvidék történelmének harmadik szakasza Zsigmond király halálától a mohácsi csatavesztésig, a középkori magyar állam bukásáig tart (1437-1526). A magyar királyság most egyszerre került szembe két, egyenként is nyomasztó túlerővel rendelkező ellenféllel: az ereje teljében lévő német-római császársággal, illetve a világ legnagyobb hatalmával, az Oszmán Birodalommal. A Hunyadiak mindkét irányban védelmezték az ország függetlenségét, egyre súlyosabb áldozatok árán. Ehhez a harchoz az elavult nyugati határvidék alig szolgálhatott alapul. Kismartonra, Fraknóra és több közeli várra III. Frigyes német-római császár szerzett tulajdonjogot annak fejében, hogy visszaadta Mátyás magyar királynak a Szent Koronát. Ezt a jogot az 1463. évi pozsonyi béke elismerte. Mátyás király csak átmenetileg tudta visszafoglalni ezeket a várakat, de halála után II. Ulászló király kénytelen volt lemondani róluk. A kétfrontos háború nem volt folytatható: előbb a nyugati, majd a déli határvédelmünk roppant össze. Az 1526. évi mohácsi csatavesztés után a magyar állam részekre szakadt: középső részét I. Szulejmán szultán foglalta el és szervezte meg a budai vilayetet, magyar nevén a Hódoltságot. Az ország keleti részén és Erdélyben I. János király uralkodott, utódai alatt itt jött létre a Portának alárendelt erdélyi fejedelemség. Az ország nyugati részén fennmaradt a magyar királyság, Európa védbástyája a török ellen, trónján végérvényesen a Habsburg-ház tagjaival.

A nyugati magyar határvidék történetének negyedik szakasza a magyar királyság újjászervezésétől Rákóczi-szabadságharc bukásáig számítható (1526-1711). Az eredeti szerep (arccal Nyugat felé védekezni) megszűnt. A nyugati határövezet mint a Dunántúlra áthelyeződött határvédelem hátországa arccal Kelet felé teljesítette megmaradt feladatát. A középkori magyar királyi székhely, Buda 1541-ben török kézre került. Az Udvari Haditanács irányításával új katonai-közigazgatási szervezet létesült. A királyi Magyarországon működött öt főkapitányság közül kettő volt a Dunántúlon: a Duna-Balaton közi főkapitányság, székhelye Győr, a Balaton-Dráva közi főkapitányság, székhelye Kanizsa, annak 1600. évi feladása után Körmend.

A már évszázadok óta elavult, helyenként romladozó várak korszerűsítésére elsősorban tulajdonosaik áldoztak sokat: az Esterházy-család Kismarton, Fraknó, a Batthyányak Németújvár, a Nádasdyak Léka váraira. A belsőausztriai kamara pénzén pótolták a kőszegi városfal hiányait. A hajdani határvidék és a hozzá csatlakozó övezetek többször is jelentős szerepet játszottak a török háborúkban: 1529-ben Bécs védői gróf Niklas Salm vezetésével verték vissza I. Szulejmán hadát.

1532-ben Kőszeg védői feltartóztatták I. Szulejmán hadát, amely már nem is folytatta Bécs elleni újabb hadjáratát. 1594-ben Szinán nagyvezér ostrommal kikényszerítette a legfontosabb dunántúli végvár, Győr feladását. Négy évvel később a keresztény Európa ünnepelte Győr visszafoglalását. Adolf Schwarzenberg és Pálffy Miklós tábornokok csapatai ostromtüzérség nélkül, a Székesfehérvári kaput petárdával berobbantva, rohammal vették be a győri várat. 1683-ban a gróf Rüdiger Starhemberg által védelmezett Bécs mellett, a Kahlenbergnél Lotharingiai Károly herceg és Sobieski III. János lengyel király csapatai mértek súlyos vereséget Kara Musztafa nagyvezér ostromló hadára. Ezek voltak a törökkor legfontosabb várharcai a nyugati magyar határvidéken és közvetlen körzetében. E várak helytállását támogatták önfeláldozó harcaikkal, vagy éppen váraikat elhagyva, seregbe gyűlve a kis dunántúli várak őrségei is: Egervár, Szentgrót, Pölöske, Kapornak, Sümeg, Szigliget, Keszthely, Tátika, Rezi.

Jelentős csatára egy alkalommal került sor: 1664-ben a szentgotthárdi (a német nyelvű szak-irodalomban: mogersdorfi) csatában Montecuccoli tábornagy legyőzte Köprülü Ahmed nagy-vezért, és aratta Hunyadi János óta a legnagyobb győzelmet az Oszmán Birodalom ellen.

Időközben az erdélyi fejedelmek és magyarországi főurak által folytatott rendi függetlenségi harcokban is jutott némi szerep e határvidéknek. A legismertebb esemény Lakompak/Lackenbach ostroma volt (1620), amelynek során egyfelől sikerült feltartóztatni a Bethlen Gábor erdélyi fejedelem pártján harcolókat, másfelől megalapozódott az (utóbb herceg) Esterházy-család vagyona, hírneve, politikai jelentősége. Buda 1686. évi visszafoglalása végleg tehermentesítette a magyar királyság nyugati vidékeit a török támadások alól. A Rákóczi-szabadságharc idején a határvidékre nem terjedt ki a kuruc állam, ezekben az években a határvidék arccal kelet felé teljesítette sajátos szerepét: a Habsburg-királyok pártján maradt magyar országrész állt szemben a Habsburgokat trónjától megfosztó, a hajdani magyar királyság területének túlnyomó hányadára kiterjedő kuruc fejedelemséggel. A főerők azonban máshol vívták harcukat, a nagy hadjáratok és csaták nem érték el a nyugati határvidéket. A szatmári egyezséget (1711) követően lezárult a középkori nyugati határvidék hadtörténelme.

Ennek a négy szakaszra tagolható hét évszázadnak a tanúi a várak. Közülük most kettők mutatunk be.

Kismarton 1925-től Burgenland tartományi székhelye. Főterén, az Esterhazyplatzon csodálatos szépségű, téglalap alaprajzú barokk várkastély emelkedik. Ez a főtér a Nyugat felől hozzávezető úttal együtt e gyönyörű várkastély alapítójának, fenntartójának és mai részbeni tulajdonosának: az Esterházy család hercegi ágának nevét viseli. A bejárat fölött szembetűnő szoborgaléria Kézai Simon XIII. századi magyar krónikájának világát idézi fel. Az 1667-69 között készített szobrok a hun és magyar mondavilág kiemelkedő személyiségeit személyesítik meg: Attila hun királyt, a honfoglaló Árpád fejedelmet, a kalandozások korának hősét, Lehel vezért és másokat. Középen szinte a bejáratot fogja közre a birtokos család két tagja: Esterházy Miklós és Pál mellszobra. A XVII. században mindketten voltak Magyarország nádorai, tehát azt az ősi tisztséget viselték, amely közvetlenül a király után következett. Belépve az udvarra, a kapu udvari homlokzatán márványtábla örökíti meg. Latin nyelvű feliratából kiderül, hogy Miklós nádor 1622-ben hűségéért kapta meg Kismartont. A család történetének talán legkiemelkedőbb személyisége, Pál nádor 1663-1672 között építtette újjá a régi várat, és alapozta meg annak mai arculatát.

A középkori vár magyar nevét a település védőszentjéről, Szent Mártonról kapta, akiről a dómot is nevezik.„Kisebbik” Mártonnak pedig Nagymartonnal szemben hívják. Német neve fel-tehetően a vaskereskedelemmel hozható kapcsolatba. Kismartonban már a korai középkorban vár állott, amelynek helyén a XIII. század második felében a Kanizsai-család építetett újabb várat. Ez csaknem négyzetes alaprajzú volt, északnyugati és délkeleti sarkain kör-, másik két sarkán négyzetes alaprajzú tornyokkal erősítve. Ez a vár az akkori mezővárost övező városfal északnyugati sarkában állt, és azzal egyazon védelmi rendszert alkotott. Ennek a városfalnak egy részlete ma is látható a dómhoz közeli Rochusstrassen. Kismarton fontos útvonalak közelében létesült: a Sopront Bécsújhellyel illetve Béccsel és Pozsonnyal összekötő főútvonalakon kívül a bronzkori óta használt Borostyánkő-út is erre vezetett a római kori Scarbantiából Carnuntumba, azaz a mai Sopronból Petronell/Deutsch Altenburg felé, de kisebb utak is áthaladtak rajta, amelyek a határvidéket kötötték össze a Fertő-tóval (Neusiedler See).

Kismartont 1451-ben III. Frigyes német király (1452-től császár) vásárolta meg, és Mátyás király hadjáratait kivéve ez a helyzet maradt fenn 1622-ig. A Kanizsaiak által épített várat 1529-ben I. Szulejmán szultán Bécset ostromló csapatai feldúlták. 1581-1588 között a várat nem csupán helyreállították, de reneszánsz stílusban átépítették, és ötszögletű külső fallal övezték, amit bástyákkal erősítettek meg, és vizesárokkal vettek körül. A következő évtizedekben ez vár is omlásnak indult. 1622-ben Esterházy Miklós nádor zálogjogot kapott Kismartonra. Fia, Esterházy László 1648-ban szerzett tulajdonjogot, egyidejűleg III. Ferdinánd király a települést szabad királyi várossá emelte. Esterházy Pál nádor megbízásából Carlo Martino Carlone tervei alapján épült ki a mai várkastély.

Léka vára. Ha az Írottkő/Geschriebenstein burgenlandi útjait járjuk akár Kőszeg akár Rohonc/Rechnitz felől, nem kerülhetjük ki Léka festői várát, melynek ódon tornyai mindmáig hamisítatlan középkori hangulatot árasztanak. A vár alatt találkozik a Kőszeget Borostyánkő várával összekötő út a Rohoncról az alsó-ausztriai Bucklige Weltbe Kirchschlagon átvezető útvonallal, illetve a Felső-Őrséget Borostyánkőn át a Kismartonnal és Pozsonnyal, illetve Bécsújhellyel összekötő főútvonallal. Utóbbi a Kőszegi-hegységtől nyugatra halad, könnyen járható, a mai burgenlandi autóút is ezt a vonalat követi. A hegyi útvonal már a középkorban is másodrendű volt. Léka a Gyöngyös-patak/Günsbach völgyében, a Kőszegi-hegység nyugatra lejtő oldalán emelkedik, és a fentiek behatárolták jelentőségét is. Borostyánkő, Lánzsér és Kőszeg váraival együtt nézett szembe az alsó-ausztriai, a hágót őrző Kirchschlag és Krumbach váraival. Katonai szerepe a XVI. században megszűnt. Talán éppen ezért vészelték át az évszázadokat a középkori épületek.

A lékai várat először 1242 februárjában említi az a levél, amit a Székesfehérvárt összegyűlt magyar előkelők írtak a pápához, és amelyben felsorolják azokat a várakat, amelybe ők kellő fegyverzettel bezárkóztak a mongol seregek elől. IV. Béla király 1256 után Lékát Csák nembeli Demeter kincstárnoknak adományozta, akit 1270-ben továbbadta azt apósának, a Kőszegi-család tagjának. A Kőszegiek 1279-ben egymás között megosztották birtokaikat, ez az ág ettől kezdve Lékáról nevezte magát. A kiskirályok elleni harcok késői szakaszában Lackfi István vajda, Károly Róbert király hadvezére foglalta el Lékát, amelyet a hagyomány szerint a templomos lovagok védelmeztek. Zsigmond király 1390-ben elzálogosította a várat a Kanizsai-családnak, 1397-ben végleg birtokukba adta. 1558-ban Kanizsai Orsolya férjhez ment Nádasdy Tamás nádorhoz. A család 1671-ben veszítette el a várat, amikor a Wesselényi Ferenc nádor által vezetett rendi függetlenségi mozgalomban való részvételéért elítélték és lefejezték Nádasdy Ferenc országbírót. (Sírja a községi Szent Miklós templom altemplomában, a Nádasdy-család temetkezőhelyén látható.) Lékát az Esterházy-család kapta zálogba, 1676-ban végleges birtokként. 1968-ban eladta Paul Anton Keller írónak.

Az 1242-ben említett lékai vár egy korábbinak a helyén létesült. Szabálytalan alaprajzú várfalai között egy ötszögletű lakótorony, köralaprajzú kaputorony és a kápolnát magában foglaló négyzetes alaprajzú torony alkotta. Közülük a kápolnatorony őrzi a legtöbb építészeti részletet: felső szintjén félkörös ablakkereteket látunk a romanika korából, míg a földszinti kápolna gótikus. Ablakmélyedéseiben találjuk Burgenland legrégebbi, XIII. századi freskómaradványait. A kápolnából csigalépcsőn megközelíthető helyiségben a Kanizsai-család címere, valamint XVI. századi freskó látható. A palota a déli várudvaron helyezkedik el. A várudvar alatt kultikus helyiség rejtőzik. A hagyomány szerint a templomos lovagok itt tartották szertartásaikat, de a helyiség pontos rendeltetése nem határozható meg. A palotában találjuk a XIII. századi magyarországi várépítés egyik legszebb fennmaradt emlékét, a koragótikus, kéthajós, keresztboltozatos lovagtermet.

A jelentőségét veszített lékai várat a következő évszázadokban nem alakították át lényegesen. Nádasdy Tamás nádor a várfal északi oldalán egy négyszögletes alaprajzú tornyot építtetett 1557-1559 között, és néhány melléképületet a mai középső várudvarban, továbbá lépcsőházat és egy mély kutat a felső várudvarban. A XVII. század derekán Nádasdy Ferenc országbíró az alsóvárban lakóhelyiségeket rendezett be. A várfal északkeleti sarkához köralaprajzú tornyot építetett. Az udvarban 1655-ös évszámmal egy napóra látható. A várat védőfallal övezte, amelyeket félkörös és négyszögletes alaprajzú tornyok erősítenek.

A későbbi évszázadokban nem katonai célú épületek létesültek. Léka várát 1902-1906 között Möller István építész részben helyreállította. A kápolna tornyát 1935-ben új tetővel fedték le.

A legújabb helyreállítások és kiegészítések 1969-től folynak.

További részletek és képek a szerző által írt fejezetben találhatóak ebben a könyvben. Várak a végeken – Grenzburgen. In: Dr. Bedécs Gyula szerk.: Gyöngyszemek. Kultúrtörténeti em-lékek Nyugat-Pannóiában- Perlen Westpannoniens. Kulturhistorische Werte. Vas Megyei Önkormányzat, Szombathely, 2005.

A nyugati határvidéket és várait mutatja be a szerző korábbi könyve: Burgen im österreichisch-ungarischen Grenzraum. Burgenland Mosaik. Kulturgeschichtliche Sachbuchreihe der Edition Roetzer. Hrsg. von Ladislaus Triber. Eisenstadt, 1990.

Ha még többet szeretne tudni a Burgenlandról, és látni szeretné az ott készített sok-sok felvételemet, szívesen beszélek Önnek, baráti körének, az érdeklődők körének egy előadás keretében.

Üzenetküldés

Ha erről a témáról előadást, média műsort, cikket, fényképet akar rendelni, kérem, itt hagyjon üzenetet.