Mezőtúri gépkocsizó lövészezred 1964

Mezőtúri gépkocsizó lövészezred 1964-Mezőtúr, mechanized infantry regiment 1964.

Szeptember

Bajtársaim emlékére, akik már nem lehetnek közöttünk

Marossy Endre:

39. Mezőtúri gépkocsizó lövészezred 1964-Mezőtúr, mechanized infantry regiment 1964.

Ötven évvel ezelőtt, 1964. szeptember 1-jén vonult be először sorkatonai szolgálatra egyetemi előfelvett évfolyam. Mi, legtöbbnyire bölcsészek, joghallgatók az MN 7042 számú mezőtúri gépkocsizó lövészezred 3. zászlóaljában a 7. és 9. századot alkottuk.

Mezőtúr a Berettyó partján fekvő, bizonyos részein nagyon elmaradott település volt.

Kövezetlen utcákat, nádfedeles házakat még húsz év múlva is láttam.

Nem tudom, társaimat hogyan érintette a katonaság? Gyerekként én azt láttam, hogy öregeink nemzedékében aki nem volt kiszolgált katona, azt a közösség nem tekintette férfinak, lányos házban szóba sem álltak vele. Annál nagyobb szégyent elképzelni sem lehetett, mint ha valaki alkalmatlan volt a katonai szolgálatra. Az a nemzedék egyébként úgy élt és tanulta elődeitől, hogy a katona nem politizál, mai nyelven szólva a hadsereg nem része a pártpolitikának.

Mi politikus hadseregbe készültünk, egyértelmű volt, hogy a Magyar Néphadsereg a szovjet irányítású Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek része, a tisztek párttagok voltak (a hivatásos tiszthelyettesek, polgári alkalmazottak jelentős része is). Gimnáziumunk felső évfolyamaiban a Kommunista Ifjúsági Szövetség, a KISZ tagsági aránya 100 % volt.

Azt, hogy egy évvel bevonulásunk előtt voltunk az 1956-os forradalom és szabadságharc miatt bebörtönözöttek nagy részére kiadott amnesztia után, a magam részéről ekkor még nem tudtam. Azt is csak felnőtt fejjel visszatekintve láttam úgy, hogy az 1960-as évek a Kádár-korszak kemény első tíz évét jelentették a hetvenes évek aranykora és a felpuhulás előtt.

De mert nem mindezeket utólag láttam így, akkor teljesen felkészületlenül és sokkszerűen ért az „osztályharc”, amiről tanultunk ugyan, de nem úgy, hogy ránk, KISZ-tag, egyetemi előfelvett fiatalokra, jövendő tanárokra, ügyvédekre, bírókra, másfelől de ebben helyzetben legfőképpen, jövendő tartalékos tisztekre vonatkoztatva is létezik, vagy ahogyan akkor élcelődtünk, fokozódik. Annak ellenére, hogy a rövidített sorkatonai szolgálat követelményeit a bevonultak többsége nem csupán ímmel-ámmal, hanem jól, sőt egy részük kiválóan akarta teljesíteni. Alig vártuk a katonai eskü letételét, ami által az ezred teljes jogú katonái lettünk, jutalmazhatók, büntethetők. Az eskütételre eljöttek családtagjaink, rokonaink, velük mehettünk első ízben kimenőre.

Amikor eldöntöttem, hogy bevonulásunk 50. évfordulójáról írok, megnéztem a mezőtúri alakulatra vonatkozó írásokat a neten. Maga az alakulat már átlényegült debreceni székhelyű dandárrá, következőleg a mezőtúri laktanya sem laktanya már.

Habár Mezőtúron évtizedeken át jöttek utánunk egyetemi előfelvettek, még nagyobb számban besorozottak, a neten mindössze két visszaemlékezést láttam, mindkettőt az 1964-ben bevonult első egyetemi előfelvett évfolyamból írták, mindkét szerző a 7. század katonája volt. Egyikük, Hobo, évtizedek óta közszereplő, neve és művészete fogalom. Én a 9. század katonájaként alig ismertem 7. századbelieket, de őt nem csak a mi századunk, de szerintem az egész laktanya ismerte mint örök lázadót. Úgy él bennem, hogy őrei között, jellegzetes lépteivel lépdel a fogda felé. Hobo nagyon emberien ír visszaemlékezésében magatartásának okairól.

A másik blog szerzője, Charlie-to. öt fejezetben írja mezőtúri történeteit. Nem tudom beazonosítani őt, de amit ír, az minden ízében igaz, még ha másként láttam is apró részleteket a 9. század magasságából (egy emelettel fölöttük volt a körletünk).

Ugyanabban az énekkarban énekeltem, ezek szerint vele együtt, amit Kávássy Sándor karnagy szervezett. A végtelenül szelíd, mély érzésű Kávássyt az egyik műsorközlő karnagy helyett hadnagyként mutatta be a nézőknek, amit az érintett csendes mosollyal nyugtázott, mi kissé hangosabban nevetve fogadtuk az életre szóló bakit.

Charlie székesfehérvári hadsereg vetélkedőre emlékszik. Bizonyára volt ilyen, én a kiskunfélegyházi hadosztály vetélkedőn vettem részt, ami előzménye lehetett a hadsereg döntőnek. Ő Székesfehérvárt emlékszik elkóborolt katonatársra, akit csak a fellépés reggelén került elő, még idejében a botrány kipattanását megelőzendő. Én ezt Kiskunfélegyházán éltem meg. A két századból verbuvált karban néhányan a 9.század második szakaszában szolgáltunk. Egyik társunk – vélek emlékezni a nevére - délutántól múlatta az időt, nyomtalanul eltűnt. Kerestük városszerte. A rajából jött másik társammal – az ő nevére is emlékszem – eljutottunk a kiskunfélegyházi laktanyához. Annak a laktanyának a bejárata emlékeztetett a miénkre, a 9. század éppúgy a harmadik épületben és ott a harmadik szinten volt, mint nálunk. Bajtársunk a mámoros hangulatában úgy vélte, a saját körletébe ért haza, lefeküdt és az igazak álmát aludta. Szerencsénk volt, mert a kapuügyeletesnek felrémlett a fura szerzet, akit nem tudott hová tenni, de mert egyenruhában volt és erősködött, hogy 9.századi, betyárbecsületből beengedte.

Ahogyan bennünket is, így visszaloptuk társunkat a kapun.

Közös élményem Charlieval az 1964. decemberi díszszemle Debrecenben az Ideiglenes Kormány megalakulásának 20. évfordulója alkalmából. A két egyetemi századból válogatták ki Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének (ez kb. a köztársasági elnök) a fogadására a díszszázadot. Parancsnoka a 7. század századparancsnoka volt, akit Charlie oly érzékletesen mutat be. Ez a százados – emlékeim szerint – a mezőtúri alakulat legszebben, számomra kissé modorosan vezénylő tisztje volt, orgánumát és debreceni – hibátlan – jelentéstételét mindmáig fel tudom idézni. Erre a díszszemlére gyakran visszaemlékeztem. Húsz évvel később is, amikor Debrecenben szerkesztője voltam egy tanulmánykötetnek, amelyben az Ideiglenes Kormány jelentőségét hangsúlyoztuk az új Magyarország születésében, a szovjet hadsereg akkor már vitatott április 4-i érdemei kárára.

De nem ezért írok a díszszemlénkről, nem is Charlie megerősítése céljából, mert nem lenne indokolt, hanem ugyanezen vezénylő százados egy másik megnyilatkozása okán, amit merő véletlenül hallgattam ki, témája az osztályharc, ami az én visszaemlékezésem egyik motívuma.

A díszszemle után rendezték meg a több napos téli lőgyakorlatot a túrkevei lőtéren. Pajtaszerű épületekben, földre szórt szalmán aludtunk. Az alap hangulatot megadta egy szakaszbéli katonánk, aki a lőgyakorlat után, este a „Fegyvert üríts!” vezényszót elmélázta. A fegyvereket illetve katonákat ellenőrző százados elsüttette a levegőbe tartott Kalasnyikovokat. Üresen csattogtak az elsütő billentyűk, de társunk kezében eldördült a géppisztoly. Szerencsére a lövedék az ég felé repült ki. (Még egy ilyen emlékem volt, a századunk egyik szakaszparancsnokának irodájában, esti takarítás közben sült el egy elméletileg töltetlen pisztoly, egy elméletileg illetéktelen kézben.)

Az egyébként sikeres lőgyakorlat után takarodó helyett lőszeres ládákat pakoltunk egy dzsipre. Elöl tisztek ültek, én a rakodó katonatársammal együtt a lőszeresládákon és takarásukban észrevétlen maradtam. Útban Mezőtúr felé hallottam a debreceni díszszemlét oly zengzetesen vezénylő századosnak, a 7. század parancsnokának a hangját. Azt fejtegette szakaszparancsnokának, hogy mi, az egyetemi századok katonái a nép ellenségei vagyunk. A beszélgetés elég sokáig e téma körül zajlott. Teljes döbbenettel hallgattam őt. Nem volt a szolgálati elöljáróm, nem tudom, milyen parancsnoka volt századának, mindenesetre a mi, nagyon népszerűtlen századparancsnokunk nem volt vele egy súlycsoportban sem iskolázottság, sem tiszti magatartás tekintetében. Éppen ezért ekkor amit hallottam tőle, az megrendítő élmény volt.

Felidézte bennem az futballista karrierem végét jelentő mezőtúri edzőmeccset. Korábban kapus voltam. A mezőtúri Honvéd Szabó Lajos SE sokáig NB II. osztályú csapat volt, amikor még nem volt NB I/B. Jó lett volna ott focizni. Ha nem az egyetemi előfelvettek közé tartozom, talán sikerült volna. Mehettünk edzésre, kb. két kilométer menetelés a pályáig, edzés, utána vissza a laktanyába – nem egyszer túl voltunk a vacsoraidőn, a mi részünket nem tették félre.

Egyre elkeserítőbb volt a korábban annyira vágyott foci edzés.

Öcsém lejött látogatóba, éppen egy edzőmeccsre. Én a kapuból hátrafelé beszélgettem vele. Azt találtam mondani, hogy ezekkel én nem focizok többet. Ekkor tűnt fel egy ott álldogáló, középkorú, kellemetlen arcú, szőke, göndör hajú civil, aki mintha az eget bámulta volna.

Másnap hívattak a zászlóalja parancsokságra, ott állt a tegnapi férfi egyenruhában, úgy emlékszem, százados volt. Hamar kiderült, ő volt az ezred elhárító tisztje. Nagyon kemény feddést kaptam, és egy hét laktanyafogságot.

Egyéb következtetést akkor nem vontam le. A túrkevei éjszakai utazáson hallottak után azonban kezdett összeállni az osztályharc mozaikja. Ennek következő kockáját a zászlóaljparancsnokunk rakta ki, egy alacsony, inkább vöröses, mint szőke őrnagy. A rendben felállt két egyetemi század előtt harsogta, hogy gyárosok fiai vagyunk, arisztokrata csemeték, elkényeztetettek, de majd megtanuljuk a rendet.

Milyen másként indult ez szeptember elsején! A normál életkorban besorozott sorállomány katonái bennünket, a 18-19 éveseket „gyerekek”-nek neveztek, és eleinte így is bántak velünk.

Első szakaszparancsnokunk, egy főhadnagy, nevelő szándékú, nyílt, barátságos ember volt. Többször elmondta, hogy korábban saját kérésére szerelték le a hadseregből, de ismét beöltözött. A szokásos mozgalmi dalokat, indulók mellett ő könnyedebb menetdalokat tanított, egyedül a tisztek közül. Az egyiket éppen ma találtam meg a you tube-n, mint gyermekdalt, egy fiatal nő tette fel. Mi menetdalként énekeltük.

Visszatérve a túrkevei lőtérre, a Mezőtúron töltött tizenegy hónap legszomorúbb, ahogyan akkor mondták, rendkívüli eseménye itt történt. Ezredünk egyik sorállományú katonája szabadságot kért karácsonyra. Emlékezetem szerint egyetlen gyermek volt, református tiszteletes fia.

Mi a lőgyakorlat után visszatérve már körletünkben készülődtünk a közelgő karácsonyra, a szerencsésebbek a szabadságra. Egyik éjjel a szolgálatvezető felkeltette egyik társamat a rajomból, harmadmagával kivitték Túrkevére. (Katonatársammal gimnáziumi osztálytársak voltunk, e napokban válaszlevelében megerősített az emlékeimben.)

Szerencsétlen ezredtársunknak megadták a karácsonyi szabadságot, az örömhírt a túrkevei lőtéren este közölték vele, legott gyalog útba indították Túrkevére. Ezredtársunk egyébként panaszkodott a szívére, de ez nem volt elég korábban a felmentéséhez, utóbb a leszereléséhez. Most egy öreg katona vagy tisztes ment előtte – és nagyon kilépett. Rossz idő volt, talán esett, talán havazott, a felvezető öreg katona eltűnt az éjben. Az őt követő honvéd levágott egy kanyart – a talaj ott teljesen vizenyős volt. Rosszul lett, elesett és odaveszett.

Holttestét a Mezőtúrról kivezényelt társaink találták meg és szállították be a laktanyába. Az a hír járta, anélkül ólmozták le a koporsót, hogy az édesapja láthatta volna és elbúcsúzhatott volna halott fiától. A két ünnep között a két egyetemi századból rendelték ki a díszszakaszt a temetésre. Ponyvás teherautón szállították a koporsót, mi fűtetlen autóbuszon vacogva kísértük Sátoraljaújhelyre. A sír körül összegyűlt, a végsőkig elkeseredett, felzaklatott családot, rokonokat, barátokat felizzította a markáns búcsúztató beszéd. A díszsortűz után egyértelműen az életünket féltve igyekeztünk vissza a sírhelytől.

A szomorú esemény után (de nem emiatt, hanem kiváló lövészetért) három nap szabadságot kaptam. A Keleti pályaudvartól taxival, útban a Városparancsnokság Budaőrsi úti laktanyájába, először mentem át a nemrégiben átadott Erzsébet-hídon. Budapest ostromakor a németek felrobbantották. 18 éves koromig kerülgettük a romokat, ha Budára akartunk eljutni. A VIII. kerületből, ahol laktunk, villamoson mentünk a Nagyvárad tér - Boráros tér - Petőfi híd útvonalon, és a máig meglévő, ma 18-as villamos vágányain a Moszkva térre, a mai Széll Kálmán térre. Onnan a 6-ossal a Margit híd felől jöhettünk vissza, az akkor még a Blahán álló Nemzeti Színház előtt.

A rövid szabadság után következtek a téli vetélkedők. A már ismert énekkari verseny után következett egy műveltségi vetélkedő, benne történelemmel. A hadosztály szintű vetélkedőre ismét Kiskunfélegyházán került sor. A részletekre nem emlékszem, nem sikerülhetett rosszul. Az biztos, hogy a szervező főhadnaggyal kialakult ismeretségünk sok évig megmaradt és kulturális-ismeretterjesztő kapcsolattá érlelődött.

Amiért törlődött emlékeimből ez a vetélkedő: a fentebb már bemutatott kiskunfélegyházi laktanyában kaptunk elszállásolást. Másnap kellett, azaz kellett volna visszautazni Mezőtúrra. De nem lehetett: a száj-és körömfájás járvány miatt lezárták a Tiszántúlt, a vonatok megállás nélkül haladtak át. Egy katona, aki nem tér vissza alakulatához, az súlyos függelemsértést követ el. Magam hallottam, hogy a telefonon felhívott zászlóaljparancsnokunk dühtől elfúló hangon osztotta ki a kiskunfélegyházi ügyeletes tisztet, rajta keresztül engem: azonnal induljon el, szálljon fel a békéscsabai vonatra, és ugorjon le Mezőtúron! Szerencsére a kiskunfélegyháziaknak több eszük volt. Vállalták az ellátásomat.

Sorállományú századnál kaptam ágyat, a körlet egyik részében kopaszok takarítottak, a másikban öregek kártyáztak. Más világ volt, mint a miénk. Az öregek és kopaszok közötti, végsőkig egyoldalú párharcot mi csak hírből illetve idősebb barátaink elmondásából ismertük. Amikor megkérdezték, mi vagyok, rávágtam, öreg, gondolván, a szolgálati időm felét már letöltöttem én is, habár ez a fél kevesebb, mint öt hónap volt.

Ezt valahogy megúsztam. Akkor, a kiskunfélegyházi katonáktól halottam Hodosán Imre ezredesről, aki parancsnokuk volt. Tisztelettel és szépen beszéltek róla.

Negyven évvel később bukkantam rá, mint az 1956-os forradalom jutadombi összecsapásának főszereplőjére, a kiskunhalasi lövészezred akkori parancsnokára. Hodosán őrnagy kemény katona volt, ezrede élén átvágta magát a pesterzsébeti és soroksári felkelőkön, négy elfogottat kivégeztetett – de nem lövetett a tömegbe, mint azokban a napokban többen is megtették. A harcoknak ártatlan civil áldozata nem volt. Könyveimben, cikkeimben írtam ezekről a harcokról, felidézve kiskunfélegyházi emlékeimet is.

Kiskunfélegyházán megelégelték a létszámfeletti katonát, határozatlan idejű szabadságra hazaküldtek. A járvány zárat nem oldották fel, a VÁP rendre meghosszabbította a szabadságot. Három hét után enyhítettek az egészségügyi zárlaton, ekkor a VÁP engedélyezte, hogy visszatérjek Mezőtúrra. 11 hónap alatt ilyen hosszú szabadság alighanem rekord volt.

Századparancsnokom háborús regénybe illő módon torolta meg, hogy az eredeti időpontban nem voltam képes a magam erejéből visszatérni a laktanyába. Beosztott az éppen esedékes menetgyakorlatba, a teljes felszerelés mellett rakatott rám egy rádiókészüléket is. Sok kilométeres menet következett. Három heti civil cipőhasználat után elszoktam a kapcától, bakancstól, az olvadó hóban csúszkálva hamar felhólyagosodott a lábam. Nem volt pardon. Olyan komoly sebeim keletkeztek, hogy az egészségügyiek azonnal letiltották a bakancsot, csak tornacipőt viselhettem. A három hét otthoni szabadságot így követte még egy hét laktanyai lábadozás, persze állandó WC-pucolással, konyhai szolgálattal. A következő hetek sem voltak könnyebbek. Húsvétkor apám látogatott meg, hogy támaszt adjon a lassan múló idő elviseléséhez.

Századparancsnokomban nemcsak a fentiek okán, és gondolom, nem csak személyem iránt nyilvánult meg a gyűlölködés, a sorkatonák és főleg az egyetemi előfelvettek mértéktelen megvetése. De csak most, amikor e sorokat írom, találtam meg a lehetséges okot: az ötvenes években az őröket, fegyőröket, ávósokat arra nevelték, hogy gyűlöljék az elfogottakat, őrizeteseket, elítélteket.

Ez a százados, úgy éreztem és érzem ma is, gyűlölt bennünket. Attól tartok, hogy közel állt ehhez zászlóaljunk parancsnoka, sőt a 7. század kellemes orgánumú századparancsnoka is. Másfelől azt tapasztaltuk, hogy a fiatalabb tisztek, akik legalább középfokon iskolázottak voltak és tiszti iskolát is végeztek, ha tanulták is, de nem vették át ezt az osztályharcos, ellenséges magatartást, tőlük gyűlölködésre egészen biztosan nem emlékszem.

Azt, hogy a Magyar Néphadseregben másként is viselkedtek tisztek, 1973-ban tapasztaltam, amikor a hadsereg következetlen logikájával tartalékos lövész tiszthelyettesből ejtőernyős tisztté képeztek át. Nagy kaland volt. Ami a szolnoki tisztikart illeti, az 1990 után politikai szerepet is vállaló akkori parancsnokunk példás légkört teremtett. Nekünk, tartalékos tisztjelölteknek megelőlegezte a majdani sikeres vizsgát és hivatásos tisztjeivel azonos módon kezelt. Minden tisztjével, így velünk is tegeződött, a közös ebéd szertartás volt, a parancsnokkal nem kellett versenyt enni, nyugodtan fejezhettük be az étkezést. A mezőtúri ezred parancsnoka nem talált módot arra, hogy foglalkozásainkon megjelenjen, szolnoki parancsnokunk többször is személyesen ellenőrizte a kiképzésünket, egy ejtőernyős ugrást velünk együtt hajtott végre. Tisztjei a jövendő tisztet látták bennünk, és bár saját érdekünkben nagyon komolyan vették az ejtőernyős kiképzést, ha annak vége volt, együtt fociztunk. Mondhatjuk, hogy ez elit alakulat volt, de Mezőtúron sem lett volna akadálya annak, hogy a tisztek bennünk a majdani tiszttársukat lássák. Az osztályharcos légkör azonban ott és akkor ezt kizárta.

Őrvezetőink ellentmondásosan viszonyultak hozzánk. Az első emberi hangnemét felváltotta az ordítozás okkal, ok nélkül, a megalázás, a szellemi toprongyozás. Volt olyan őrvezető, aki ezt nem vállalta be, le is váltották mint szobaparancsnokot, de megmaradt rajparancsnoknak, katonái tüntetőleg PK-nak becézték, a maguk részéről tisztelve korábbi beosztását.

Ahogyan közeledett a nyár, elkezdtük vágni a centiméteres szalagot. Őrvezetőink magatartása egységesen békülékenyebb lett. Bizonyára felmérték: mi le fogunk szerelni július végén, ők csak ősszel. Mi őrmesterek, törzsőrmesterek leszünk, ők tizedesek, esetleg szakaszvezetők – ráadásul előfordulhat, hogy egy-két napig akár parancsolhatunk is nekik.

De ekkor már nem juthattak közös nevezőre velünk, és persze tisztjeink sem: ők sulykolták hónapokon át az osztályharcot, most már nem volt miről beszélnünk.

Ha esetleg a közelgő leszerelés békévé is oldhatta volna az emlékezést, az utolsó hetek történései, legalábbis számomra, kizárták ezt.

1965 a mohácsi árvíz éve volt. Mindkét egyetemi előfelvett század a Mohácsi-sziget város felőli oldalán töltötte és pakolta a homokzsákokat a zuhogó esőben. Tisztjeink mutatták, mi jól láttuk: az áradó Duna nyaldossa a homokzsákokat, a többi rajtunk múlik, mondták, és azt is, hogy a Mohácsi-sziget déli (jugoszláviai) része magasabban fekszik, mint a mi szegletünk, ha ott átszakad a gát, akkor nincs esélyünk. Garán szállásoltak el bennünket, onnan teherautón szállítottak ki a szigetre. Egyszer. Lerobbant teherautóink nem győzték a saras, felázott terepet, fékeik alig fogtak. Az előttünk csúszkáló teherautó a 7. század egyik szakaszával megcsúszott, és orral állt be a gát oldalába. A katonák potyogtak, ugráltak róla.

Ezt követően gyalog szeltük át a szigetnek ezt a nehezen járható részét. Valahogy ésszerűnek tartottam volna, ha a férfi lakosság is lapátot fog és védi otthonát. De ha behunyom a szemem, csak egyetlen férfiembert látok ma is: bajuszosan, kemény tekintettel néz ki gyümölcsfája alól, kezében a vasvilla. Ha az volt a szándéka, hogy megvédje a házát tőlünk, akikhez egyébként az ebéd, vacsora, ivóvíz napokig nem jutott ki a gátra, fertőtlenítő tablettákkal kevertük ihatóvá az esővizet, a buzgárok vizét, akkor könnyű győzelmet aratott.

Szintén fel tudom idézni az egyetlen általam látott fegyveres katona alakját is: ő a BM (Belügyminisztérium) Karhatalom kirendelt kék parolis harcosa vagy inkább őre volt, ránk vigyázott, de a szónak a második értelmében: nehogy valami rosszat tegyünk.

Mindkét század erőn felül állt helyt, sokan kerültek gyengélkedőre, aki ott volt, tíz-tizenöt kilót fogyott. Sokan kaptuk meg az Árvízvédelemért emlékérmet.

Most egy amerikai filmben jönne a happy end, amikor az addig szigorú tisztek baráti öleléssel köszöntik tisztességüket, rátermettségüket fényesen bizonyító katonáikat.

Történhetett volna így is, nem rajtunk múlott.

Közeledett a vizsgák időszaka, a kiképzést lezáró, az előléptetést döntően befolyásoló egyes harcos, raj-szakasz vizsgák sora. A csapattisztek, tiszthelyettesek keresni kezdték bizalmunkat. A mezőtúri ezredet büntetőparancs korlátozta, ha a két egyetemi előfelvett század és a zászlóalj harmadik, iskola százada élenjáró eredményt ér el, ezt a parancsot levehetik az ezredről, tisztjeinket az eredmény katapultként lendítheti előre, és mi leszerelésünk előtt még jutalomszabadságot is kaphatunk.

A magam részéről a végsőkig elszántan készültem a vizsgákra. Be akartam bizonyítani, hogy bár az ezred hivatásos állománya nem fogadott be, az eredményeimet el kell majd ismerje, és én ennek az ezrednek a legjobbjai közé akartam tartozni.

Zászlóaljunk harmadik százada az ún. iskolaszázad volt, tehát tisztesiskola, ahol a normál állományú sorkatonákból képeztek ki tiszteseket. A kétéves szolgálatra bevonultak közül ez volt a legjobb összetételű század.

A mi két mellőzött, sokak által megbízhatatlannak tekintett századunk a kiképzési vizsgaeredményeit tekintve messze jobb teljesítményt nyújtott bármelyik sorállományú századnál, sőt a mezőtúri ezred összes korábbi századánál is és bebizonyította, hogy a Magyar Néphadsereg megbízható, jól kiképzett alakulata.

Az ezred eddigi történetében összesen nem szereztek annyi Kiváló Katona címet, mint 1965-ben az egyetemi előfelvettek. Mindkét századunk kiváló, az iskolaszázad élenjáró címet ért el, ezzel a zászlóalj is kiváló lett, aminek eredményeképpen Mezőtúrról levették a büntetőparancsot. Utódaink normális gyakorisággal kaphattak kimenőt, eltávozást. A mi századunk parancsnoka pár évvel később az akkor politikailag legmagasabbra értékelt kalocsai székhelyű 37. Budapesti Forradalmi Ezred 1. zászlóaljának parancsnokává lépett előre.

Mi, kiváló katonák valóban kaptunk jutalomszabadságot, és már a civil ruhát becsomagolva értünk vissza Mezőtúrra.

De a happy end ezúttal is elmaradt.

Századparancsnokunk létfontosságúnak tartotta egy vegyvédelmi gyakorlat megtartását. Júliusi, alföldi nyári kánikulában teherautón szállították ki századunkat a szarvasi vasútvonal melletti tágas mezőre. Gépjárműről szálltunk, harchoz szétbontakoztunk és bemutattuk, hogyan tudunk rohamozni. Feltehetően még mindig nem eléggé sajátítottuk el a harcászatot, századosunk újabb és újabb ismétlést parancsolt meg. A leszerelés előtti napokban, a kánikulában ez túlzott volt, valószínűleg hiányzott belőlünk a becsvágy, hogy még mindig bizonyítanunk kell.

Századosunk ekkor elrendelte a gázálarc, majd a vegyvédelmi köpeny felvételét. A rajunkból J., aki balról ágyszomszédom volt, zihálni kezdett. A szíve soha nem volt rendben, ő mégis tette a dolgát. Édesanyja nagyon súlyos állapotba került, J. mégsem kapott szabadságot. Most, a kánikulában elkészült erejével.

A parancsnokunk ráordított, hogy szimuláns. Mi ketten, a fent említett volt gimnáziumi osztálytársammal igyekeztünk felkarolni J-t, és ami még volt vizünk a kulacsban, megitattuk.

A százados tovább üvöltözött, a századot gépjárműre parancsolta és visszatért velük a laktanyába. Mi hármunkat ott hagyott. Inkább két, mint egy kilométerre voltunk, J-t önkívületben húztuk-vontuk-vittük a gyengélkedőre. Az ezred felcsere, egy százados, életet lehelt belé, J. megúszta.

De nem sokkal élte túl a leszerelést. Ő, aki Németországból tért haza, hogy az egyetem előtt teljesítse katonai kötelességét, utóbb az Egyesült Államokba disszidált, ott akarta megkezdeni orvosi egyetemi tanulmányait. Annak érdekében, hogy ösztöndíjat és majd állampolgárságot kapjon, önként jelentkezett vietnami szolgálatra. Helikopterét lelőtték, nem élte túl.

(Az igazsághoz tartozik, hogy a washingtoni Vietnam-falon, ahol megörökítették az amerikai hősi halottak nevét, kerestem J. nevét, de nem találtam, úgyszintén a nyíltszíni tárlókban kihelyezett ABC szerinti névjegyzéket tartalmazó könyvekben sem. Igaz, állampolgársága még rendezetlen volt, talán ezért nem vésték fel a nevét.)

Most azonban már valóban a happy end következett: 1965. augusztus 2-án leszereltünk.

Azt a tizenegy hónapot semmi nem törölheti ki életünkből. Jó volt vagy rossz: a mi tizenegy hónapunk. Fegyelmezett, a fizikai megterhelést kiválóan viselő, nehéz sorsfordulatokat is megtapasztalt fiatalemberként kilógtunk a nem katonaviselt egyetemi hallgató társaink közül.

A katonaélet nehézségeit hamar feledtették az egyetemi évek. Hadtörténész lettem, bizonyára másként is látom a mezőtúri tizenegy hónap történetét, mint katonatársaim. Számomra nyilvánvaló és elfogadható, hogy a katonasors kemény, olykor kegyetlen fordulatokat hoz, és ezek összességükben mégis normális tartozékai annak a folyamatnak, aminek a végén katonaviselt fiatalokká érlelődtünk.

Mezőtúrra mégsem tudtam soha átéléssel, megbékéléssel gondolni. Ha azt mondom, vagy arra gondolok, hogy katonaéletem – Szolnok jut eszembe, nem Mezőtúr.

A jelek szerint a mezőtúri gépkocsizó lövészezred sem tudott ránk megbékéléssel gondolni. Ötven év alatt egyetlen alkalmat sem találtak arra, hogy a dicsőséget szerzett két század katonáinak az egykori érdemeket felelevenítsék. A szabályzat méltóképpen kivételezett helyzetet biztosított a kiváló címet elnyert katonáknak. Fényképüket az ezred emlékfalán helyezték el és példaként állították a sorállomány elé, elénk is. Csaknem elérhetetlen célkitűzés volt közéjük kerülni. Mégis sikerült. Utóbb, már civilként felkerestem ezt az emlékfalat, és nagy örömmel találtam meg azon a fent bemutatott fényképemet. Az öröm azonban nem volt maradéktalan: vezetéknevemet felismerhetetlenné torzítva írták ki.

Ötven esztendővel ezelőtt vonultunk be katonának. Ha akkor gondoltak volna az ötven évvel korábban bevonultakra, ők az 1914-es Nagy Háborúba indulók voltak, aminek századik évfordulójára mostanában emlékezünk. 1964-ben nekünk az 1914-es katonák elképzelhetetlenül régen, mintha az őskorban éltek és harcoltak volna.

Pedig még éltek, és ha kérdezték volna őket, megosztották volna emlékeiket.

Rájuk emlékezve mutatom be azokat a képeket, amelyek a mezőtúri I. világháborús emlékművet mutatják be. 1965 húsvétján örökített meg előttük. Húsz évvel később magam fényképeztem le.