7. Przemyśl eleste – The Fall of Fortress Przemyśl

(1915. március 22.)

Felhőtlen, tiszta tavaszi vasárnap volt 1915. március 22-én, amit tragikusan ellenpontozott a robbanások és becsapódások folyamatos, lassan halkuló robaja, amint az Osztrák-Magyar Monarchia helyőrsége sorban felrobbantotta a hónapokon át hősiesen védelmezett erődítményeit, kilőtte maradék lőszereit az ostromló orosz csapatokra.

A puskákat széttörték, závárzatukat elhajigálták, a hóba taposták, a benzint a San folyóba öntötték, a vasúti hidat felrobbantották. Felszállt az utolsó repülőgép az utolsó postával, a megmaradt iratokat elégették. Többen elásták leveleiket, feljegyzéseiket (némelyikük utóbb előkerült). A parancsnokság elküldte az utolsó táviratot: „Nehéz sorsunkat tűrve, kívánunk a hadseregnek dicsőséget és győzelmet – Przemyśl erődparancsnoksága.”

Három nappal később Kusmanek Hermann gyalogsági tábornok, erődparancsnok további nyolc tábornok, közöttük helyettese, Tamásy Árpád altábornagy, a harcokban sok dicsőséget kivívó, de töredékére olvadt 23. honvéd hadosztály parancsnoka 2 593 tiszt, és mintegy 117 000, nagy többségében legyengült, az éhhalál határán támolygó katona indult a hadifogságba, sokuk életének utolsó állomására.

A Monarchia elszenvedte ebben a háborúban leglátványosabb vereségét: félévi küzdelem, több hadtestnyi katonának az erőd felmentéséért hozott hiábavaló véráldozata ellenére, és a világháborúban befejezéséig egyetlen alkalommal, fegyverletételre kényszerült. Igaz, dicsőséggel: a győztes orosz katonák a Monarchia legnagyobb, felrobbantott erődjéből csak magasra tornyosuló, füstölgő romokat foglaltak el arzenáljából mérhetetlen tömegű ócskavasat zsákmányoltak: az erőd mindeddig hősiesen harcoló őrsége elpusztított minden használható anyagot, és elmondhatta: nem harcban győzték le, nem az ellenség ereje késztette megadásra, hanem az élelmiszer hiánya, az éhhalál réme.

Egy esztendő sem telt még el a nagy háború kezdetétől, melybe a közeli győzelem biztos tudatában indult mind a központi hatalmak, mind az antant sok millió katonája. 1914 nyarán, a szarajevói merénylettől felháborodva az Osztrák-Magyar Monarchia, és azon beül Magyarország lakossága lelkesen készült Szerbia megbüntetésére. Fellobogózott vonatok vitték katonáink tízezreit előbb délre, majd onnan legott északra, Galícia felé. Katonáink elszántan vonultak fel az oroszok ellen: sokan érezték úgy, hogy most törleszthetnek Világosért. A hátországban és a fronton költők, írók lelkesítették őket. A háború valósága, az ellenség létszámbeli fölénye, az első vereségek, Lemberg elestének híre azonban hamar szétrombolta a hősi múltból táplálkozó romantikát. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonáira erejüket meghaladó feladat várt.

A központi hatalmak hadműveletei Schlieffen tábornagy, korábbi német vezérkari főnök tervei alapján indultak. A német haderő hétnyolcada a nyugati fronton igyekezett gyors döntést kicsikarni, hogy mire a levelek lehullanak, hazatérjenek a kivívott diadal után. A nagy nyugati támadást kellett a császári és királyi haderőnek tehermentesítenie. Ráadásul az orosz haderőt a vártnál gyorsabban mozgósították és vonták előre a Monarchia határaihoz. Ezért már a háború első pillanatától saját földön, Galíciában kellett katonáinkak – életüket és vérüket áldozva – lefékezni és megállítani a hatalmas számbeli túlerővel felvonuló orosz haderőt, ahogyan akkor nevezték, az orosz gőzhengert. Eközben a franciák véget vetettek a német diadalmenetnek Párizs kapuinál, a Marne folyónál. A frontok megmerevedtek, kezdetét vette az 1918 nyaráig elhúzódó állóháború. Keleten mind reménytelenebb és mind veszteségesebb harcot vívott a császári és királyi haderő, az oroszok előrenyomultak a Kárpátokig, sőt, néhány ponton be is hatoltak Magyarországra. A létszámbeli különbség, a hiányzó harci tapasztalat az egész háború legnagyobb véráldozatát követelte. A galíciai hadjárat első négy hónapja alatt negyedére olvadt a frontra kivonuló császári és királyi hadsereg. Vesztesége a 1914 végére kevéssel meghaladta azt a létszámot, amivel 1914 augusztusában Galíciában felvonult: halottakban, foglyokban, sebesültekben 836.000 főt veszített.

A Monarchia kiürítette Kelet-Galíciát. Csak Przemyśl állt magányos szigetként az ellenséges hadak útjában.

Przemyśl ősi lengyel város, így nevezték a középkori lengyel királyi családot, amely anyai ágon a cseh Přzemyslekre vezethető vissza. A ma Tatárdombnak nevezett magaslaton állnak a régi vár romjai. Évszázadokon hadakoztak „Halics és Ladomér” – későbbi nevükön Galícia és Volhínia - tartományokért Árpád-házi királyaink. Galícia Lengyelország 1772. évi felosztásakor a Habsburg-monarchiához került. Przemyśl most már északkelet felé védő határvidék lett. Híres erődrendszerét a XIX. század végén építették.

Przemyśl överőd volt, olyan modern „vár”, ahol a „bástyákat” a modern tüzérség lőtávolságát figyelembe véve kilométerekkel a tulajdonképpeni „váron” kívül helyezik el. Szerepük azonban éppen olyan, mint a középkori várak bástyáié: a külső erődökben elhelyezett tüzérek és lövészek oldalozó tűzzel védik az erődövet a rohamozók ellen. A város körül belső és külső védőövet létesítettek. Nyolc védőkörletbe tagolt, I-XXI-ig számozott és még külön el is nevezett nagyobb erőd épült. Ezek között az összeköttetést és a tűzfedezetet kisebb erődök biztosították. A kor követelményeinek csak részben sikerült eleget tenni.

A nyugat-keleti irányban mintegy 15, észak-déli irányban mintegy 12 km átmérőjű külső védőöv 37 nagyobb és kisebb erődjéből 13 volt modern, páncélkupolás, a többi elavult, falazott épület volt. A belső öv 19 erődjéből egy épült kőből, a többit földsáncok erősítették, páncélkupola nem volt.

Az erődharcokat a tüzérség dönti el. Az előjelek e téren is baljósak voltak. Przemyśl 875 lövegéből mindössze 4 múlta felül az oroszokét, 299 olyan régi volt, amit használni sem lett volna szabad. A lőszer három hónapra volt elég. Harc közben a közvetlen irányítás alig volt lehetséges, mert a vezetékeket a földön illetve a föld fölött vezették.

A csapatok elhelyezésére hatalmas, fentről földtöltéssel védett kazamatákat építettek. A lőszert a föld alatt létesített, biztonságos raktárakból csigákon emelték a felső szintekre. A csapattisztek katonáikkal együtt, de elkülönített fülkékben éltek. Az erőd parancsnokai és a főtisztek a városban laktak, Kusmanek Hermann erődparancsnok egy szinte palotaszerű épületben.

A törzstisztek egyszerűbb lakásokat béreltek, mind például Molnár Elek alezredes, a 7. honvéd gyalogezred parancsnoka. Ezredének számos iratát, hadműveleti vázlatát nem semmisítette meg, hanem lakásának padlózatban rejtette el. Fél évszázad múlva kerültek elő, véletlen körülmények között.

1914 őszén a korábbi háborúkban megszokottnál sokkal nagyobb létszámú, 100.000 főt meghaladó őrség állt készen a harcra. Az ostrom sikere – mint a hadtörténelemben mindig – attól függött, hogy a támadó rendelkezik- e elegendő, hatékony ostromeszközzel, a rohamokhoz szükséges élőerővel, elegendő idővel az ostromműveletek végrehajtásához, vagy az őrség kiéheztetéséhez, másfelől attól, hogy sikerül-e útját állnia a kívülről, hátulról vagy oldalból támadó felmentő erőknek.

Pzemyślt 1914. szeptember 18-tól ostromolták első ízben Radko Dimitrijev tábornok 3. hadseregének csapatai. Az erődítmények tervrajzait korábban az oroszok által fizetett Alfred Redl vezérkari ezredes 1902 és 1913 között folyamatosan eljutatta megbízóihoz. A tervrajzok ismerete, valamiféle rájuk alapozott meglepő akció nem tükröződik vissza az orosz ostromvezetésben. Gyors döntést akartak kicsikarni, és módszeres ostrom, megfelelő fokú tüzérségi előkészítés nélkül indították gyalogsági rohamaikat. A mind hevesebb harc mindkét fél katonáit megismertette a gépi háború tényleges borzalmaival.

Az oroszok a legelszántabb rohamokat a lemberg-przemyśli országúttól jobbra létesített VI. siedliskai védőkörletért, és annak I. számú, Salis-Soglio nevű főerődéért indították.

Az ettől keletre létesített, Lysicka nevű I/1 sorszámot viselő kiserődért minden képzeletet felülmúló közelharc folyt. (Ma a lengyel-ukrán államhatár éppen a főerőd és a kiserődök között húzódik.) Október 7-ére virradó éjjel, négy órás pergőtűz után roham rohamot követett. Dr. Bielek István népfelkelő hadnagy a munkácsi 11. gyalogezred katonáival ember ember elleni harcot vívott. A túlerőben lévő oroszok felülkerekedtek, a sebesült hadnagyot – többnyire szintén sebesült katonái – közelharcban menekítették a kiserőd belsejébe. Belülről magukra zárták a vasajtókat. A lőréseken hol a még élő hetvenöt honvéd tüzelt kifelé, hol a támadó oroszok befelé. A kiserőd megmaradt ágyújának kartácstüze végül a védők javára döntötte el a harcot. Hajnalra erősítés érkezett Przemyślből, most a kiserőd udvarát elfoglaló oroszok kerültek ostrom alá. Nem volt menekvés, vagy elestek, vagy fogságba kerültek Bielek hadnagy – később százados - túlélte a hadifogságot. Vitézzé avatták, 1931-ben megítélték neki a katonai Mária Terézia rend tiszti arany vitézségi érmét, amit az egész háborúban összesen 81-en kaptak meg, többnyire törzstisztek és tábornokok.

Sokak életét örökre befolyásolta ez a néhány éjszaka. Az őrség Magyarországon legismertebb tagja, Gyóni Géza költő „lengyel mezőkön, tábortűz mellett” írt verseinek az 1848-as szabadságharcra hangolt, hetyke hangjáról hamar tragikusra váltott: a költő-katonát betemette egy becsapódó ágyúlövedék okozta robbanás, és csak bajtársai gyorsaságának köszönhette, hogy még élve ásták ki a ráomlott föld alól. Ez a borzalmas élmény ihlette leghíresebb, később megzenésített költeményét: Csak egy éjszakára...

A következő, október 8-ára virradó éjjel az országút túloldalán emelkedő, elavult XIV. erődért folyt a harc. Eközben megkezdődött az orosz csapatok rejtett kivonása Przemyśl alól. Az őrség október 9-én kitörő örömmel fogadta az első huszárjárőrt, az oroszokat elűző császári és királyi hadsereg első katonáit. Az erőd október 12-én végleg felszabadult az ostrom alól. Eltemették az elesetteket: az őrség több száz katonáját általában az erődök és kiserődök közelébe, utóbb a városi temetőbe, az oroszokat a roham helyszínén ásott tömegsírokba.

Az orosz haderő azonban csak átmenetileg, és csak kis távolságra vonult vissza.

Az egyhavi harci szünet nem bizonyult elegendőnek arra, hogy az első ostrom által okozott károkat teljes mértékben felszámolják, a harc közben észlelt hiányokat pótolják. Az idő múlása sem a védőknek kedvezett. Az erődben felhalmozott élelmiszerkészletet a felduzzasztott létszámú őrségen kívül az oroszok elől ide menekülő lakosság is felélte. Az ostrom harmadik hónapjában a katonák között már éhhalál is előfordult, a negyedik hónapra a legtöbben a végsőkig legyengültek. Ugyanekkor a téli időjárás szinte önmagában kizárta a nagyszabású felmentő hadművelet lehetőségét. Mindezek alapján a szakértők általában úgy télik, hibás döntés volt a második ostrom elvállalása, és célszerűbb lett volna Przemyślt kiüríteni, létesítményeit lerombolni. Hozzátehetjük: igen, ha a következményeket előre lehetett volna látni. Az erődöket azonban nem azért építik, hogy harc nélkül feladják azokat. Az első világháború más neves létesítményeiért (Arsiero, Asiago, Douamuont) szintén véres, váltakozó sikerű harcokat vívtak, és e harcokban ezek az erődök többször gazdát is cseréltek. Az orosz hadvezetés által a második körülzárás folyamán alkalmazott ostrom módszerek nem jelentettek komoly veszélyt az erődre. Przemyśl második ostroma csak és kizárólag azért eredményezett orosz győzelmet, mert a helyőrség élelmiszertartalékai elfogytak, a városba bemenekült polgári lakosság ellátása hozzájárult a készletek idő előtti feléléséhez. A Przemyśl felmentésére irányuló kárpáti téli csata pedig orosz sikerrel zárult. Úgy is lehet fogalmazni, hogy nem a második ostrom kockázatának a felvállalása volt hibás döntés, hanem az, hogy nem halmoztak fel elegendő élelmiszert és hadianyagot, vagy/és nem vonták ki a városból a polgári lakosságot.

Ilyen körülmények közé kényszerítve a második ostrom idején, 1914. november 8 - 1915. március 22. között az őrség, benne több tízezer magyar katona, emberfeletti teljesítményt nyújtott. Dimitrijev tábornok csapatainak minden erőfeszítése kevésnek bizonyult. Igaz, hogy ezúttal nem erőltette a tömeges rohamokat: az idő neki dolgozott. A védőknek nem jutott elegendő téli felszerelés: sok katona takaróból készített magának mellényt, bakancsára fatalpat erősített. A városban is fogytán volt az élelmiszer. Nélkülözött a lakosság is: januártól a boltokban nem lehetett kenyeret kapni. A katonáknak egyébként megtiltották, hogy a városba menjenek. A nélkülözések következményei mindinkább aggasztóakká váltak. Február 7-én észlelték az első éhhalált. Szenvedtek a lovak is. Először minden szalmát megetettek velük, hogy el ne pusztuljanak. Utóbb le kellett azokat vágni, azonban szalma hiányában a katonák a betonon, jó esetben a puszta priccseken aludtak.

Irtózatos, a Don-kanyarban megismétlődő sors várt a Przemyśl felmentéséért harcoló hadosztályokra is. Az események eleinte reményt keltően alakultak: december első napjaiban a Beszkidek lejtőjén, Limanovánál magyar győzelem vetett véget Bruszilov tábornok előrenyomulásának. Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök a Kárpátokban küldte támadásra csapatait. A január 23-március 20. között tomboló kárpáti téli csatában, rettenetes téli időjárásban mindkét fél hatalmas veszteségeket szenvedett, de az orosz haderő nem hátrált.

Przemyśl körül lassan felülkerekedtek az oroszok. Március 13-án elesett a legfontosabb külső előretolt állás, az északi oldalon sok vérrel öntözött Na Gorach magaslat.

Bent az erődövben, az állandósult hóvihar közepette kifogyott minden tartalék. Kusmanek tábornok kénytelen volt jelenteni, hogy az élelem március 24-énél tovább nem elegendő. A Frigyes főherceg gyalogsági tábornok által irányított hadseregfőparancsnokság március 16-án rádiótáviratban tudatta Kusmanek tábornokkal, hogy nem lehet felmenteni az erődöt, és parancsot adott az őrségnek a kitörésre. Siker esetén a dél felé elkanyarodó őrség az Uzsoki-hágó irányába tört volna előre, hogy mintegy 70 kilométert megtéve egyesüljön a Kárpátok mögött harcoló hadsereggel. A már végsőkig leharcolt katonák felfogták, hogy valóban ez a végső esély a fegyverletétel elkerülésére.

Március 19-ére virradó éjjel utoljára indultak rohamra a lembergi (ma Lviv, Ukrajna) országút két oldalán. Az elcsigázott, utolsó erőtartalékaikat is elhasználó katonák nem tudták áttörni az orosz állásokat, és mindkét körülzárás legsúlyosabb veszteségét szenvedték el. Tamásy altábornagy 23. honvédhadosztálya katonáinak csak 32 %-a tudott visszavonulni, a többi elesett, vagy megadta magát.

A hadsereg főparancsnoksága most már hozzájárult a vár feladásához. Március 22-én reggel az oroszok bevonultak Przemyślbe, de csak katonai célra felhasználhatatlan romhalmazt szállhattak meg.

Ma az erőd romjain két ország osztozik. Przemyśl lengyelországi város, a határt úgy állapították meg, hogy egy csekély rész Ukrajnához került. Amikor a Siedliska erődben jártam, az erőd felső részén kifeszített drótkerítés jelezte az államhatárt.

Éppen a leghíresebb (és a vonalába eső néhány másik) kiserőd, az I/1 található Ukrajnában, de itt nem lehetett átkelni a határon. Évekkel később, Kárpátaljáról tettem nem csekély kitérőt azért, hogy megpróbáljak eljutni az I/1 kiserődhöz. Közvetlenül a határ mentén semmiféle eligazító tábla, még helységnév tábla sem volt. Nem veszélytelen kalandok között leltem fel és egy kiserődöt, utólag itthon beazonosítva ez az I/4 volt. Az utászok itt éppoly alapos munkát végeztek, mint a fő erődövezetben, ezek a kifelé nyitott létesítmények alkalmatlanok voltak további védekezésre.