Március,Iwo Jima 1945
Február, március
Marossy Endre:
6. Iwo Jima
(1945. február 19-március 26.)
;)
(1.kép: a washingtoni tengerészgyalogos -Iwo Jima- emlékmű előtt állok.)
1945 tavaszán döntő szakaszához érkezett a csendes-óceáni hadszíntéren vívott háború. 1943 elején a Pekinget, Mandzsúriát meghódító japán hatalom az Aleuti szigetektől Új-Guineán át Burmáig terjeszkedett. Most, 1945 tavaszán az Egyesült Államok haditengerészeti erői lényegében kiiktatták a japán flottát, felőrölték a szigetek helyőrségeit, és számos véres, győzelmes partraszállásban harcedzett tengerészgyalogságukkal felkészültek a japán anyaszigetek elleni döntő támadásra. A Fülöp-szigeteket 1944 októberében felszabadították a japán megszállás alól. Innen Okinawáig már semmi nem állt útjukban. A Mariana-szigeteken (Saipan, Tinian, Guam) repülőtereket építettek, ahonnan a B-29-es bombázók elérték a Nagasaki-Hirosima-Kóbe-Tokio félkört. (Tinian szigetéről szállnak majd fel a Hirosimát, illetve Nagasakit atombombával elpusztító repülőgépek 1945. augusztus 6-án és 9-én.)
MIÉRT IWO JIMA?
E szigetektől a japán anyaszigetek azonban még nagyon távol estek: 2.400 kilométerre. (Az európai hadszíntéren ekkora távolság körülbelül Párizs - Sztálingrád. Az amerikai bombázóknak természetesen visszafelé is meg kellett tenniük ezt a távolságot.) A repülőknek Tokio felé ki kellett kerülniük Iwo Jima légvédelmét. Ez a sziget volt az utolsó ellenállási pont Okinava előtt, illetve Tokio térségében.(2.kép: Iwo Jima térképe a washingtoni emlékhelyen.)
1945 februárjában mindkét fél felkészült a partraszállásra. Az amerikai felderítés 13.000 főre becsülte Iwo Jima védőinek a létszámát. Ehhez mérten döntő túlerőt, 70.000 fős inváziós haderőt vontak össze. A szigeten alagutakban, kavernákban és máshol létesített 642 kisebb-nagyobb erődítményben elrejtett japán haderő nagy hányada azonban láthatatlan maradt azt amerikai felderítés előtt. Valójában 21.060 katona készült fel a harcra. Az egy gyalogos hadosztályból, két gyalogos ezredből álló erőket egy páncélos ezred, egy vegyes dandár, egy tüzérségi dandár, egy aknavető egység támogatta, és a haditengerészet is küldött szerény erőket a sziget körzetébe. A helyőrség élén Tadamichi Kuribayashi altábornagy állt. Tapasztalt, kemény katona lévén nem voltak illúziói. Feleségének megírta, hogy ne számítson a visszatérésére. Törzse és tisztikara kész volt követni őt a hősi halálba. (Egyikük sem élte túl a harcokat.) Az ősi japán katonai erények hatották át az egész sereget. Az utolsó golyóig harcoltak, és reménytelen helyzetben önkezükkel vetettek véget életüknek: a tisztek harakirit követtek el, a katonák általában kézigránátot szorítottak a mellkasukhoz. Akár a korábbi szigetek védői, néhány sebesült kivételével senki nem került hadifogságba.
Az amerikai csendes-óceáni flotta parancsnoka Pearl Harbor óta Chester Nimitz tengernagy volt. 1941. december 7. „a gyalázat napja” után megfordította a háború menetét, és a következő három évben győzelemről győzelemre vezette katonáit. Most hatalmas csoportosítást vont össze a haditengerészet, a légierő, a tengerészgyalogság erőiből. Élükre a midway győzelem hősét, Raymond A. Spruance tengernagyot állította. A sziget megszállására három tengerészgyalogos hadosztály készülődött, parancsnokuk Holland M. Smith altábornagy volt. Habár a japán erők létszáma csaknem kétszerese volt az amerikai becslésnek, de az inváziós flotta még így is döntő létszámfölényben volt.
A nyomasztó létszámfölénynél is meghatározóbb volt a technikai fölény. Az amerikai légierővel szemben a védők csak némi légvédelmi tüzérséget állíthattak, repülőik nem voltak. A flotta tüzérsége a japánok számára elérhetetlen távolságból bombázta szigetet. A katonákat a hadihajóktól a szigetig szállító kétéltű harcjárművek tömegével semmit nem tudtak szembeállítani a japánok. Sőt, idő előtt fel sem fedhették saját tüzérségi állásaikat, tehát esélyük sem volt arra, hogy még a tengeren megállítsák az inváziót.
Iwo Jima szigete nem volt jól védhető. A 21 négyzetkilométer területű, nyújtott háromszög alakú sziget déli földnyelvén vulkáni kráter emelkedett, a Suribachi hegy. 168 méteres magassága negyedével múlja felül a Gellérthegyet. Az észak felé húzódó lapályon két repülőteret létesítettek a japánok, a sziget északi harmadát védelemre készítették elő. A bazaltba robbantott, vájt fedezékekben, a szinte járhatatlan terepen álcázott géppuskafészkeikkel kihasználták a terep adta minden lehetőséget.
A PARTRASZÁLLÁS
Kézenfekvő volt, hogy az amerikai inváziós csapatok a Suribachi közelében szállnak partra. Kuribayashi tábornok itt nem is szállt velük szembe, viszont a Suribachi felől oldalazó tüzet szervezett
A repülőgépek folyamatos támadásai közepette a hajóágyúk pusztító pergőtűz alatt tartották a bazaltdombot, de csak három napig. Utóbb kiderült, hogy a tüzérségi előkészítést rövidre szabták, a japán kavernák, barlangok, kiserődök többsége sértetlen maradt. A partraszálló csapatok azonnal kettévágták a szigetet: előbb délre fordulva támadták a sziklakúpot, majd támadást intéztek az északi védelmi övezet ellen.
A japánok az utolsó pillanatig álcázták tüzérségi állásaikat, kiserődeiket és géppuskafészkeiket, és néhány méternyire magukhoz engedték a tengerészgyalogosokat, akik már-már elhitték, hogy nincs a közelükben ellenség. Ekkor azonban szemből és a bazaltdomb irányából oldalba kapták a pusztító tüzet: a partraszálló első hulláma szinte teljesen megsemmisült. A tengerészgyalogosok azonban szintén harcedzett katonák volta: rendezték soraikat, és érvényesítették nyomasztó számbeli túlerejüket. Kézifegyvereik folyamatos tüzével lekötötték a kiserődök, géppuskafészkek védőit, és a japán tüzérség pusztító tüzével mit sem törődve megközelítették a lőréseket, azokba kézigránátot hajítottak, vagy lángszóróval füstölték ki. Lángoló katonák menekültek ki az erődök bejáratán, ahol élve elégtek, vagy megkapták a kegyelemlövést az amerikaiaktól. A nemzetközi egyezmények egyébként tiltották a lángszórónak az emberek elleni bevetését, de ezzel az amerikaiak nem törődtek.
KITŰZIK AZ AMERIKAI LOBOGÓT
A tengerészgyalogosok bunkerről bunkerre haladva küzdötték le a Suribachi védőállásait. A japán katonák mindhalálig küzdöttek. Az 5. tengerészgyalogos hadosztály 28. ezredének 2. zászlóaljából egy negyven fős osztag már a partraszállás ötödik napján, február 23-án délelőtt feljutott a bazaltkúp tetejére, és kitűzött egymás után két amerikai lobogót.
A Suribachi elfoglalása után az amerikai csapatok teljes erejükkel észak felé fordultak. A japánok azonban továbbra is fanatikus bátorsággal és találékonysággal védekeztek. Legendás harcot vívott a 26. páncélos ezred parancsnoka, báró Nishi alezredes. Ő eredetileg lovastiszt volt. 1932-ben a Los Angelesi olimpián díjlovaglásban olimpiai bajnokságot nyert. Most katonái élén harcolva elveszítette szeme világát, de szamuráj kardját szorongatva katonái között maradt, lelkesítve őket. Velük együtt halt hősi halált.
A reménytelen helyzetbe került japán szakaszok, sőt egyes harcosok is az utolsó pillanatban „banzáj” csatakiáltással szuronyrohamra indultak az amerikaiak ellen, és így választották a hősi halált a megadás helyett.
Rendkívüli bátorsággal és elszántsággal harcoltak tisztjeik vezetésével a tengerészgyalogosok is. Zászlóaljparancsnokaik közül mindössze hét úszta meg sértetlenül a harcokat. 27 katona kapta meg – többnyire hősi halála után – a legmagasabb katonai kitüntetést, a Medal of Honor-t.
A JAPÁNOK HARCA AZ UTOLSÓ EMBERIG
A partraszállás 19. napján, március 10-én az amerikaiak Iwo Jima északkeleti részén kijutottak a sziget keleti partjáig, és kettévágták a japán erőket. Kuribayashi tábornok az északi, a tengerészgyalogosok által Halálvölgynek nevezett körzet védelmét vezette. Egy bazaltdomb kavernájában rendezte be utolsó harcálláspontját. Innen Tokióba küldött táviratában kiemelte csapatainak hősies harcát, ami még további 17 napig tartott, és csupán március 26-án ért véget, gyakorlatilag az utolsó japán katona elestével.
Kuribayashi tábornok megérte ezt az utolsó napot. Két utolsó katonájával együtt tűzharcban esett el. Győztes ellenfele, Smith altábornagy adatta meg neki a végtisztességet. Smith szerint Kuribayashi tábornok volt a legbátrabb ellenfele.
Iwo Jima szigetén 5.931 (pontatlan becslések szerint közel 7.000) amerikai katona áldozta életét, a partraszálló harcoló erők 19,7 %-a. Megsebesült mintegy 17.352 (pontatlan becslések szerint 10.000) katona, 57,8 %, tehát az összes véres veszteség 77,5 % volt, ami példátlanul magas arány (az elfogadható 10 % ellenében). A japán védők csaknem 100 %-a elesett. Áldozatuk alig egy hónappal odázta el az Okinawa ellen indított amerikai támadást.
Még folyt a harc, amikor az első amerikai B-29 légierőd leszállt Iwo Jimán. A győzelem után nagy repülőteret rendeztek be. A bombázók repülési útja Tokióig csaknem felére rövidült. A háború hátralévő fél évében több, mint 2.200 repülőgép hajtott végre kényszerleszállást a szigeten, és legénysége, több mint 22.000 fő menekült meg a pusztulástól.
Iwo Jima elfoglalásával elhárult az utolsó akadály a japán anyaszigetek és Okinawa elleni támadástól. A II. világháború csendes-óceáni frontján kibontakozott a végkifejlet.
A DICSŐSÉG ZÁSZLAJA
Az Iwo Jimáért vívott véres harc nem különbözött a korábbi partraszállásokétól Saipan, Guam szigetén. Egy véletlen esemény azonban közismertté tette: éspedig a Suribachira kitűzött második lobogó.
Az történt, hogy a harcoló amerikai csapatokat mindig kísérő fotoriporterek Iwo Jimán is megjelentek. Az Associated Press tudósítója, Joe Rosenthal egy kétéltűről szállt partra február 23-án egy filmriporter társaságában (aki utóbb elesett a harcokban). Az egész flotta örömmámorában osztozva észlelték, hogy az amerikai lobogót kitűzték a Suribachi tetejére. Elindultak felfelé a hegy csúcsára, ahol már ott tartózkodott két harctéri fényképész is. Eközben egy tiszt parancsot küldött a hegy tetejére, hogy a csapatzászlót vonják be, helyezzék biztonságba, és helyére másikat, egy csaknem kétszer akkora méretű lobogót tűzzenek ki. Rosenthal éppen akkor érkezett a hegy tetejére, amikor hat katona póznára kötötte a felküldött lobogót, és felállította a póznát. Rosenthal ezt a pillanatot örökítette meg. Visszatérve a hajóra kidolgozta a képet és hazajuttatta. A propaganda felkarolta a kivételesen jól sikerült fényképet, és a tények pontos tisztázása nélkül úgy terjesztették, mint az Iwo jimai győzelem dokumentumát. Sok millió másolata, posztere terjedt el, és a világháború legismertebb felvételének tekintették. Rosenthal Pulitzer-díjat kapott, 2006-ban hunyt el. A zászlót ma a Tengerészgyalogság washingtoni történeti központjában őrzik, a kitűző hat katonát név szerint azonosították. Közülük három még Iwo Jimán elesett, a másik hármat nemzeti hősként ünnepelték. Ma már egyikük sem él, kettejüket az arlingtoni katonai temetőben hantolták el.
A fénykép alapján Felix de Weldon bronz szoborcsoportot készített 1954-ben. Ezt mint a tengerészgyalogság emlékművét Washingtonban állították fel, az arlingtoni katonai temető szomszédságában. (Nem a temetőben, ahogyan ez némelyik, közöttük amerikai publikációban is olvasható.) Avatási szertartását maga Eisenhower elnök vezette.
Valójában ez az emlékmű biztosít örök életet Rosenthal fényképének, de mert a köznyelv Iwo Jima emlékműnek nevezi, magának a hadműveletnek is. Ezt erősíti a gránitba vésett mondat, amivel Nimitz tengernagy méltatta Iwo Jima hőseit: A rendkívüli bátorság mindennapi erény volt.
Az Iwo Jimáért vívott harc áll Clint Eastwood közelmúltban bemutatott két világhírű filmjének középpontjában áll. Az első, Flags of our Fathers - Apáink zászlaja. (Megítélésem szerint ehhez a címhez a film tartalma alapján nem sok köze van a magyar fordításnak: A dicsőség zászlaja. Az apák nemzedékének a háborúhoz való viszonyulása éppúgy fő témája Eastwood filmjének, mint Andrej Szmirnov szovjet filmrendező Belorusz pályaudvar című, 1970-ben bemutatott filmjének.) Ez a film amerikai szemszögből mutatja be a partraszállást követő első öt nap harcait, mindkét amerikai lobogó kitűzéséig. Ezt követően a film túlnyomó része ennek az eseménynek az utóéletét mutatja be: tehát azt a folyamatot, amikor egy szerencsés pillanatban elkészített felvételt kihasználva a háborús propaganda a győzelem szimbólumát teremti meg, a zászlót kitűzését heroikus tettnek állítja be, a hat katonát hőssé emeli. A propagandagépezet nincs tekintettel a katonák személyes érzéseire, tényleges szerepükre, sőt arra sem, hogy a szigetért vívott harc zászló kitűzése után még 31 napig folyt, tehát a tényleges győzelem nem a vulkáni kúp elfoglalásakor született meg.
Erről a 31 napról ez a film nem ad számot, annál inkább a másik: Levelek Iwo Jimáról. Eastwood ebben a filmben japán források alapján japán szemszögből mutatja be a harcokat, és éppen ezért aratott nagy sikert, még Japánban is. Ott azt méltányolták, hogy míg a japán katonákat sematikusan, démonizálva szokták bemutatni, ebben a filmben ők is a hazájukért mindhalálig küzdő ellenfelek. Habár mindkét film vontatottabb az igazán népszerű háborús filmeknél, mégis egyedi élményt nyújtanak, mert mindkét ellenfél szemszögéből bemutatják az eseményeket, ezek fölé emelve a hősiesség kérdését.
Korábbi (és nyilván későbbi) filmeken kívül Eastwood két filmje világszerte ismertté tette az Iwo Jimáért vívott hadműveletet.
Ha még többet szeretne tudni a Iwo Jimáról illetve a csendes-óceáni hadszíntéren vívott harcokról, szívesen beszélek Önnek, baráti körének, az érdeklődők körének egy előadás keretében
Üzenetküldés Ha erről a témáról előadást, média műsort, cikket, fényképet akar rendelni, kérem, itt hagyjon üzenetet. |
Képgaléria
|
