Marossy Endre dr.

 

Május

 

Marossy Endre:

9.Isonzó, Doberdó - The Battles by the River Isonzo

Magyar honvédek 12 csatában 1915-1917 között

 

 

1915. május 23-án Olaszország hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának. Csapatai Trieszt (Trieste,Olaszország) és Görz (Gorizia,Olaszország)  között fejlődtek fel. A császári és királyi haderő az Isonzó folyó (szlovén nevén Soča) mentén kezdte meg védelmi harcait. Akkor ki gondolhatta volna, hogy alig több, mint két év alatt tizenkét Isonzó-csata vívnak meg, amelyekben a szemben álló felek halottakban, hadifoglyokban, hadirokkantakban milliónyi katonát veszítenek, és a sebesültek száma is százezrekben mérhető?

 

 

Annak a nemzedéknek a tagjai közé tartozom, akik még személyesen ismerték a Nagy Háború – mai nevén első világháború – számos veteránját. Negyedikes tanítóm sokszor mesélt a Doberdóról, a lövészárkok harcairól. Máig előttem van, ahogyan egyszer, újra átélve az eseményeket felugrott a katedrán, hátrahajolt, és ívben hajította el az elképzelt kézigránátot az olaszok felé.

Régész hallgatóként ásatási munkásaim között több, jó erőben lévő idős úr hozta szóba, hogy fiatalon Galíciában harcolt. A kor viszonyai között nem mondták ki, hogy ki ellen, de büszkén meséltek katonaélményeikről. A családfő, akinél Egerben laktam, egyszerű honvédként szolgált mindkét világháborúban, és mindkettőben orosz hadifogságba esett.

Három dédnagybátyám harcolta végig a nagy háborút, egyikőjük belerokkant, csak húzni tudta a jobb lábát. Nem emlékszem rá, hogy akár csak egyetlen mondatot hallottam volna tőlük azon kívül, hogy katonák voltak.

Ma már tudnék tőlük értelmeset, szakszerűen kérdezni – de akkor a csak a várak világa vonzott. Amit néhány délután vagy este elmesélhettek volna, most évek alatt rakhatom össze a szakirodalomból, a levéltári adatokból.

Sajnos, csak halvány emlékeim vannak nagyapámról, aki a budapesti 1. honvéd gyalogezred népfelkelő századosaként tért haza katonáival az őszirózsás forradalom utáni zűrzavarban. Sebesülései nem gyógyultak, hatvanhat százalékos hadirokkant lett. Ígérte, ha felnövök, elmeséli az igazságot. Ötéves voltam, amikor meghalt. De azóta őrzöm az 1. honvéd gyalogezred emlékét, és mert nagyapám a Doberdón megsebesült, számomra a Nagy Háború legizgalmasabb helyszíne ez lett. Történészként más korszakkal foglalkoztam, mégis felkerestem a helyeket, ahová ő eljuthatott. Ennek több, mint harminc éve. Azóta rendszeresen járok a Doberdóra, legutóbb a magyar televízió dokumentumfilmjének szakértőjeként 2008 októberében voltam ott. Most azt szeretném bemutatni az Olvasónak, milyen ma a magyar honvédek számára legszörnyűbb front, a magyar hadtörténelem legnagyobb vesztesége  árán győzelmes Isonzó csaták helyszíne.

A szlovén hegyek között eredő Isonzó jellegzetes zöld színű hegyi folyóként érkezik le a görzi síksághoz (ma: Gorizia Olaszországban, Nova Gorica Szlovéniában), és tör utat a trieszti öböl, az Adria felé.  Szemet gyönyörködtető látvány, elképzelni nem tudjuk, mennyi vér folyt két partja mentén. Mint ahogyan a Doberdó fennsíkról nézve filmre kívánkozó panoráma nyílik a friauli síkság felé, ahonnan 1915 májusában felénk indult az olasz ármádia, és ahonnan a következő több, mint két esztendő folyamán a halált okádó tüzérségi torkolattüzek fedték el a láthatárt.

Az Isonzó mindössze 136 km hosszú. Sokkal rövidebb, mint a hajóút Bécstől Budapestig, vagy akár Budapesttől Mohácsig.  A front az Isonzó vidéke szempontjából két nagy részre tagolódik.

AZ ISONZÓ FORRÁSÁTÓL TOLMEINIG

Az első térség a Júliai Alpok lánchegysége.  Az Isonzó  a forrásvidéktől Tolmeinig (Tolmin, Szlovénia) tartó mintegy 40 km szakaszán magas hegyek között tör utat. Szlovénia jelképe, a Triglav 2.864 m magas, a nagy háborúból ismert Krn 2.244 m, a caporettói áttörés egyik célpontja, a Matajur 1.642 m.

A mindig festői hegyek között, de főleg a hosszan elhúzódó tél folyamán a hó, a jég, a gleccserek világában a harc megvívása, sőt a puszta túlélés rendkívüli erőfeszítést követelt még a hegyi harcra kiképzett katonáktól   is. Tolmein, Caporetto, Flitsch (Kobarid, Boveč, Szlovénia) térségében korlátozott erőkkel folyt itt a háború több, mint két éven át. Ezen a hadszíntéren az olaszok elképzelhetetlennek tartották  nagy hadművelet indítását. Arról semmit nem tudtak, hogy Otto von Below gyalogsági tábornok vezetésével – első ízben a háború alatt – hét német hadosztályt csoportosítottak át az olasz hadszíntérre, Tolmein körzetébe. Közöttük szolgált Erwin Rommel hadnagy, a második világháború legismertebb német hadvezére.  Below tábornoknak  alárendeltek nyolc császári és királyi hadosztályt is.  A központi hatalmak által 1917. október 24-én itt megkezdett tizenkettedik csata  felkészületlenül  érte az olaszokat, ezért emlegetik máig mint  „caporettói csodát”. A jól előkészített támadás a nagy háború legeredményesebb áttörésévé fejlődött. A központi hatalmak mintegy 300 kilométert nyomultak előre és eljutottak egészen a Piave folyóig. Az olasz hadsereg  összeomlott, és csak brit, francia segítséggel kapaszkodott meg a Piave mögött. A csata kezdetén 1.300.000 fős olasz haderőből alig 500.000 maradt fegyverben.  300.000 katona adta meg magát, mintegy 400.000 egyszerűen elmenekült és szétszéledt az országban. A harcban elesettek száma aránylag kevés volt: mintegy 10.000 fő. A központi hatalmak véráldozata ezt alig haladta meg.

TOLMEINTŐL AZ ADRIÁIG

Teljesen más arculata van a  második térségnek. A Tolmeintől a tengerpartig  légvonalban 45 km, eddig tart az első tizenegy csata helyszínét alkotó, szűkebben vett  Isonzó front. Ez három kisebb frontszakaszra tagolódik.

DOBERDO

Az első frontszakasz a Doberdo. Az olaszok a hadüzenet után Görz ellen támadtak, de figyelembe kellett venniük azt, hogy amíg dél felől a Doberdó fennsík az osztrák-magyar csapatok kezén van, még Görz esetleges bevétele után sem tudják folytatni az előrenyomulást Laibach (Ljubljana,Szlovénia) felé.  Magától értetődően nem volt esélyük  Velence felől Trieszt  hadi kikötőjének elfoglalására és a további támadásra Horvátország területén. A tulajdonképpeni Doberdó, német és olasz nevén a Karszt fennsík lényegében a felvonulási területünk volt, a harcok a második Isonzó-csatától a hatodikig bezárólag (1915 július-1916. augusztus)  a fennsíkot félkörben övező sziklacsúcsok, magaslatok birtoklásáért folyt. Ezekbe a harcokba mind nagyobb számban vetették be a honvéd alakulatokat. (A közös sorozású császári és királyi ezredek kötelékében is sok, Magyarországon besorozott katonánk szolgált.)  Budapesti, nagyváradi, temesvári, székesfehérvári, debreceni ezredeink a következő években aránytalan véráldozattal tartották meg a frontszakaszt. A fennsíkon elhelyezkedő Doberdó falu neve (Doberdob del Lago, Olaszország) lett a magyar katonák számára az egész frontszakasz neve. A borzalmak borzalmát élték át itt katonáink, akik pedig a gyászos galíciai hadjáratok tapasztalataival rendelkező veteránokként jócskán felülmúlták a harcban járatlan olasz gyalogságot.  A dombok és a fennsík talaját alkotó mészkő alkalmatlan volt az addig ismert gyalogsági harcra: a mészkőt nem fogta a gyalogsági ásó, lövészárkot legfeljebb robbantani lehetett, a katonák csak azt egymásra rakott kőlapokat használhatták fedezékül.

Másfelől a karszt mélyében a kialakult természetes vagy robbantott barlangok, a szállássá, kötözőhellyé, raktárrá kiépített kavernák bombabiztos fedezéket alkottak.  A mészkőből szinte állandóan csöpögő víz, a nyirkos hideg, az örök sötétség, amit legfeljebb petróleumlámpák fénye oldott, alig elviselhető körülmények közé zárta a katonákat, még ha biztosította is  életüket a következő rohamig, vagy sebesülésük után az elszállításig. A hőmérséklet a Karszton nyáron alig volt elviselhető: mértek 46 fokos hőséget is, de nyári hajnalon nulla fokot is. Természetes ivóvíz nem volt. A szemben álló felek mindenre lőttek, ami mozgott. Ivóvizet, élelmiszert, utánpótlást csak éjszaka lehetett előrehozni. A rohamok után a sebesülteket – ha addig kibírták – csak éjjel lehetett kimenteni a senki földjéről, lefejteni a drótakadályról. Ha azonban a harcok elhúzódtak, csak kiabálásukat, hörgésüket lehetett hallgatni órákon, vagy akár napokon keresztül, amíg a halál meg nem könyörült rajtuk. A hullabűz éveken át ott lebegett a lövészárkok fölött.

 

Az olasz támadást Trieszt felé a Hermada magaslat zárta le. Észak felé haladva két bástya  védelmezte a Doberdót: dél felől a Monte dei sei Busi, északon a Monte San Michele.

 

A déli bástya, a Monte dei sei Busi Zalka Máté: Doberdo című regényéből ismerős. Zalka 1916 elején, a negyedik isonzói csata után érkezett a doberdói frontra, és részt vett a Monte dei sei Busi, nálunk elterjedt nevén a Monte Klára visszafoglalásában. A katonák mindennapi megpróbáltatásait, a kegyetlen közelharcokat, a Doberdó poklát az ő regénye hozza mindmáig a legközelebb. (Zalka csupán néhány hónapot töltött a Doberdón, a nyáron a keleti hadszíntérre került, ahol a lucki orosz támadás során hadifogságba került. Meggyőződéses kommunistává vált, hogy milyen előzmények után, arról is szól a regénye, amit már az  emigrációban írt. A spanyol polgárháborúban mint szovjet önkéntes, Lukács Pál tábornok néven halt hősi halált.) A Monte Klára ma zona sacra, Olaszország egyik szent területe, egyúttal legjelentősebb katonai emlékhelye, amit nem a hegyről, hanem a lábánál fekvő községről neveznek Redipugliának. A mementóként helyreállított olasz lövészárokból látjuk a hajdani Monte Klárán emelt kálváriát, és a hegy oldalában eltemetett 90 000 olasz katona emlékhelyét.

 

Az északi bástya a Monte San Michele volt.  A második világháború után tervszerű fa- és szőlőültetéssel, a kecskék kitiltásával teljesen megváltoztatták a környezetet. Az évszázadok óta alig járható Karszt ma zölddel borított, gyönyörű táj. Még érzékelhető, hogy a Monte San Michele uralgó magaslat volt, amit megkerülni vagy figyelmen kívül hagyni nem lehetett.

Ezért vívtak érte öt véres csatát. A 20. honvéd hadosztály a Monte San Michele védelmében vívta ki a legmagasabb elismeréseket. A hadosztály két dandárra tagolódott, ezek két-két ezredre. E négy honvéd gyalogezred egyike volt a budapesti 1. honvéd gyalogezred. A 20. hadosztály parancsnoka somorjai báró Lukachich Géza vezérőrnagy, 1918 márciusától altábornagy, utóbb kitüntették a katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjével. Lukachich tábornok hadosztályparancsnok napiparancsban a 4. Isonzó-csatában (1915. november 10-december 14.) tanúsított kivételes hősiességükért  nevezte Monte San Michele hőseinek a katonáit. 1916 októberében a hadtest búcsúzó parancsnoka, József főherceg lovassági tábornok búcsút vett Monte San Michele Hőseitől. Kézzel írt levelét sokszorosították, kiosztották a katonáknak.  Nagyapám is megkapta, hagyatékában találtam meg.

 

A Monte San Michele déli elővédje a Monte San Martino domb volt. Itt harcolt a ma reneszánszát élő háborús regények szerzője, vitéz Somogyváry Gyula. Virágzik a mandula című sorozatnyitó regénye kezdődik  a Monte San Martinón. Itt most a Somogyváry által is emlegetett nagyváradi honvédek emlékműve áll.

A Monte San Micheléért illetve a szűken vett Doberdóért megvívott 2-6. Isonzó-csaták mindkét féltől aránytalan véráldozatot követeltek. Az 1. honvéd gyalogezred a 3. Isonzó-csatában állományának felét, a hatodik csatában háromnegyedét veszítette el. A közös hadsereg halottakban, sebesültekben, hadifoglyokban 179.000 katonát veszített, 50 %-uk magyar volt.

Az olaszok vesztesége 274.000 fő volt. Ez azt jelenti, hogy a légvonalban 20 kilométernyi vonal minden méterére 13 elesett vagy sebesült olasz, 8 osztrák-magyar (közülük 4 magyar) katona jut.

 

Érthető,  hogy a legnagyobb, a redipugliai olasz temető közelében, Foglianoban szinte látótávolságra létesült a legnagyobb k.u. k katonatemető.  A temető középpontjában a Monarchia 7.000, két sarkában 2.500-2.500, mindösszesen 12.000 ismeretlen, a Doberdóról exhumált és itt újratemetett katonája nyugszik.  2330 számozott sírban még mintegy 3.000 katonánk van eltemetve. A magyar nevű névtáblákat itt is gyakran övezi a látogatók által elhelyezett nemzeti színű szalag.

Amint a Doberdó birtoklása nélkül az olaszok nem tudtak előrenyomulni Görz felől Laibach irányába, úgy fordítva: Görz birtoklása nélkül nem lehetett megtartani a Doberdót. Az olasz hadsereg az első hat Isonzó-csatában nem tudta bevenni a Monte San Michelét, de a hatodikban egyenesen Görzöt támadta. Amikor ott sikert ért el, az 5. Isonzó-hadsereg parancsnoka, Boroević Svetozar vezérezredes elrendelte a hegy illetve a fennsík nyugati szélének a kiürítését, és visszavonult az előre elkészített tartalék védőállásba, a 432 m magas Fajti hrb-Kostanjevica (Castagnevizza,Olaszország) - Lokvica-Hermada vonalra, amit a 12. csatáig sikerült megtartanunk.

 

A második frontszakasz a görzi hídfő. Az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Görz-Gradisca fejedelemségre emelt egyesített grófság  székhelye nem csupán katonai, de politikai célpont is volt. A fronthoz legközelebb eső tartományi székhely elfoglalása illetve feladása túlmutatott a katonai célszerűségen. Egyetlen városért, néhány négyzetkilométerért több tízezer katonát feláldozni önmagában értelmetlen. Olaszország azonban területi igényekért lépett a háborúba, és ezt az igényét hangzatosan a Monarchia olasz lakta területeinek felszabadításával igyekezett megalapozni. A fent idézett helynevekből gyanítható, hogy ezen a határ menti vidéken a birodalomalkotó németajkúak mellett olaszok is éltek. (És szlovének is, akikről sem az olaszok, sem az osztrákok nem beszéltek.)

Görzöt tehát gróf Luigi Cadorna hadseregtábornok, vezérkari főnök már az első isonzói csatában el akarta foglalni. Az Isonzó jobb, tehát doberdói partjára támaszkodó város szinte védhetetlen volt, városi harcra a Monarchia hadvezetése nem gondolt. Ezzel szemben baloldali dombokon kívül megszállta az Isonzó jobb partján húzódó magaslatokat (ezt nevezték görzi hídfőnek). A védelem kulcsát a 609 m magas Monte Sabotino jelentette.

 

A hegyek védelmében még egy évig közlekedett a vonat a salcanoi hídon. ( Csak a hatodik isonzói csata végén robbantották fel a k.u.k. utászok.)

A görzi hídfő déli bástyája a 240 m magas Podgora volt. Ennek keleti felét a községről Oslavijának nevezték, és sokszor így nevezték magát a harmadik frontszakaszt is. Itt ma olasz hősi emlékmű emelkedik. Az első Isonzó-csatákban az olasz gyalogság folyamatos hullámokban rohamozta a tüzérségük által megrongált védőállásokat, de minden elszántsága ellenére minden rohama vérfürdőbe torkollott. A tüzérségi tüzet a második vonalban átvészelt védők folyamatosan legéppuskázták a rohamozókat, és aki a tűzfüggönyön mégis áttört, az fennakadt a szögesdrót akadályok éppen eléggé megmaradt rudazatain, drótjain. Ha a golyó nem kegyelmezett, akár órákig vívhatták haláltusájukat.  Az olasz gyalogság rendületlenül jött előre, egyik hullám nyomta maga előtt a másikat. A negyedik Isonzó-csatában, 1915 november végén az olaszok hétszeres túlerővel indítottak rohamot a Podgora ellen negyvenszer, Oslavija ellen harmincszor, a Monte Sabotino ellen tizenötször. Az oslavijai állást elfoglalták, de azt januárban visszafoglaltuk tőlük. A Podgora és a Monte Sabotino védői megtartották állásaikat. Egészen a hatodik Isonzó-csatáig.

 

A hatodik csata előtt gróf Franz  Conrad von Hötzendorf vezérezredes, az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkari főnöke Dél-Tirolból akarta oldalba támadni és döntően megverni az olasz haderőt, ezért minden nélkülözhetőnek ítélt alakulatot átcsoportosított az Isonzó mentéről. A dél-tiroli offenzíva eredményesen indult, de tehermentesítésére az orosz haderő 1916. június 4-én  megindította utolsó nagy támadását. Alexej Bruszilov lovassági tábornok, a nagy háború legeredményesebb orosz hadvezére Lucknál csaknem áttörte az osztrák-magyar vonalakat. Conrad Dél-Tirolból mindent Keletre csoportosított át, amit tudott, de ez kevés volt. Ismét gyengíteni kellett az Isonzó-hadsereget, és még mindig kevés volt az erő. 15 német hadosztály is kellett ahhoz, hogy az orosz támadást megállítsuk.

 

Ez az orosz offenzíva kedvező helyzetet kínált Cadornának, aki augusztus 4-én hatalmas túlerőt képezve támadta meg a mindössze hat zászlóalj tartalékkal rendelkező osztrák-magyar csapatokat mind a Doberdón, mind pedig a görzi hídfőben. Az olaszok élőerőben és tüzérségben egyaránt csaknem háromszoros túlerővel rendelkeztek, de a Monte Sabotino és a Podgora ellen ez a fölény döntő mértékű, ötszörös volt. A hatalmas erejű pergőtűz után rohamra induló olaszok legyűrték a Monte Sabotinot védő két zászlóaljat,  a hegyet ellentámadással sem sikerült visszafoglalni.  Görz kulcsa a Monte Sabotino: eleste után fel kellett adni a Podgorát is, és ki kellett üríteni Görz városát. (Emiatt pedig, mint fentebb láttuk, a Monte San Michelét és a Doberdót.) Utászaink felrobbantották a salcanoi hidat, és védelemre rendezkedtünk be az Isonzó bal partján. A háború kiterjedt a harmadik frontszakaszra.

 

A harmadik  frontszakasz a Tolmeintől délre, az Isonzó-könyök a plavai szakasz (Plave, Szlovénia), ez védte észak felől a görzi hídfőt, tehát az Isonzó jobb partján húzódó frontvonalat,  ami dél felől a Doberdó fennsíkra támaszkodott. A plavai frontszakaszon az Isonzó mentén 600 métert éppen meghaladó hegyek emelkedtek. A bal parton ilyen a Kuk, 607 m, a Monte Santo (Sveta Gora, Szlovénia) 681 m.

E hegyek mögött húzódott az olasz támadás célterülete, a Bainsizza-Heiligengeist fennsík. (Bainšice, Szlovénia.) Ha ide kijutnak az olaszok, akkor észak felől felgöngyölíthetik a Doberdó frontszakaszt, ami megnyithatta volna az utat Trieszt és a Monarchia belseje felé. A tizedik, addig legvéresebb Isonzó-csatában, 1917. május 15-június 5. között az olaszok kierőszakolták az átkelést az Isonzón, elfoglalták a Kuk hegyet. Tüzérségük – akkori kifejezéssel – holdbéli tájjá bombázta a szent hegyet, a Monte Santo-t, de a hegyet ebben az ütközetben még sikerült megvédeni az osztrák-magyar csapatoknak. Ám a következő ütközet előtt rendben és észrevétlenül kiürítették, állásaikat a fennsíkra vonták vissza. Így helyeződött át a harc súlypontja a tizenegyedik Isonzó-csatában a másik szent hegyre, a Monte San Gabrielére. (Škabrijel, Szlovénia.)  A hegyet a 20. honvéd hadosztály, és részeként a budapesti 1. honvéd gyalogezred bevetésével  sikerült megtartani. (1917. augusztus 17-szeptember 12.) A 11. csata mindkét fél addigi legnagyobb véráldozatát követelte meg. Az olasz hadsereg összesen 170.000, a császári és királyi hadsereg mintegy 100.000 főt veszített, akik közül 40.000 illetve 10.000 katona hősi halált halt. A következő, 12. csata sikeres kibontakozása után, október 27-én az 1. honvéd gyalogezred I. zászlóalja két napi harc után visszafoglalta a Monte Santo-t, és a másik két zászlóaljjal együtt kijutott az Isonzó partjáig. Másnap már a túlsó parton át folytatta diadalmenetét a Piavéig. A Plava frontszakaszon véget ért a háború.

 

1917. december 4-én Boroević vezérezredes személt tartott, és tisztikara előtt gárdahadosztályának nevezte a 20. honvédhadosztályt, amely a Monte San Michele után most a Monte San Gabriele védelmében is kiemelkedő hősiességet tanúsított.

 

Az előrenyomulás során csapataink visszafoglalták a korábban oly sok vérrel öntözött Doberdót, és annak nevezetes hegyeit. Lukachich tábornok megtekintette a Monte San Michelét, ahol rátalált az ellenfele, Aosta hercege által felállított emlékkőre és táblára. Ez azt hirdette, hogy a Monte San Michele dombjain egymással harcoló olasz és magyar (!) katonák testvérekké válnak a halálban. (Aosta hercege nem osztrák, nem osztrák-magyar, hanem magyar katonáknak állította a táblát.) Ez a tábla mindmáig fő helyen, új talapzaton áll.  Aosta hercegét, végakarata szerint, egykori katonái közé temették Redipuglián.

A Doberdó első világborút járt eleink emlékezetében azonosult az olasz hadszíntérrel, a háború poklával. De jelképévé vált a magyar katona helytállásának, hősiességének is. A Hősök terén kialakított Ismeretlen katona sírjába a Doberdóról, a Monte San Michele lejtőjéről hozták haza egy ismeretlen katonánk maradványait.

 

Észak-Olaszország a katonatemetők világa. Az olaszok mérhetetlenül büszkék azokra, akik életüket áldozták Itália egyesítésének befejezéséért, a modern olasz állam megalakításáért. De, mint Aosta hercege egykor, a legyőzött ellenfélben is tisztelik, hogy  hazáját szolgálta, tisztelik a bátorságot, a hősi halált. Az egykori ellenfél, az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének katonatemetői mindenkor ápoltak, az utódállamok szervezetei bármikor ápolhatják, gondozhatják ezeket. A legutóbbi években magyar szervezetek is bekapcsolódtak a hadisírok gondozásába. A kicserélt, helyesbített névtáblák, a nemzeti színű szalagok, kopjafák mind több katonatemetőben fejezik ki az utódok háláját. 660.000 hősi halottunkért álljunk meg egy pillanatra, ha erre járunk, és gondoljunk azokra, akik a hazáért áldozták életüket.  A Doberdó az emlékezés, a megbékélés történelmi helye.

( A Doberdó és a Monte San Michele  védelmének további részleteiről a szerző könyvében lehet olvasni: Harcra hív a kürt. Coldwell Könyvek, Budapest, 2005.)

 

Ha még többet szeretne tudni az Isonzó-csatákról, ha  látni szeretné a legszebbeket sok száz fényképem közül,  szívesen mutatom meg ezeket Önnek, baráti körének, az érdeklődők körének egy  előadás keretében.

Üzenetküldés Ha erről a témáról előadást, média műsort, cikket, fényképet akar rendelni, kérem, itt hagyjon üzenetet. E-mail címed: Szöveg:

Képgaléria