A szentgotthárdi csata -The Battle of Szentgotthárd (Mogersdorf)
Augusztus
Marossy Endre:
32. A szentgotthárdi csata -The Battle of Szentgotthárd (Mogersdorf)
(1664. augusztus 1.)
Ezen a péntek délutánon, ami a vasárnap muzulmán megfelelője, végkifejletéhez közeledett a tíz órája tartó, öldöklő küzdelem Szentgotthárdtól északra, a Rába északi partján, Nagyfalva (ma: Mogersdorf, Ausztria) község környékén. 
A Montecuccoli tábornagy vezette keresztény csapatok összpontosított támadásukkal mindinkább a Rábához préselték a hídfőben harcoló oszmán csapatokat. Nagyfalvától keletre a keresztény sereg balszárnyán harcoló francia katonák egymást soronként váltva folyamatos sortűzzel őrölték fel az ilyen harcmódot még nem ismerő, egyébként bátran harcoló janicsárokat. Ők a Rábához szorulva beugráltak a meredek partról a folyóba, hogy elérjék a biztonságos balpartot.
A hátrálás pánikba torkollott: az úszni nem tudók az egyébként átlábalható folyóban elveszítették fejüket, azokba kapaszkodtak, akik maguktól is boldogultak volna, így együtt fulladtak a vízbe. A harc szinte vadászattá fajult: a Rábához kijutott franciák célzott lövésekkel ritkították a menekülőket, illetve áthelyezték sortüzüket a túlparton állókra: a könnyűlovas szpáhikra, a topcsikra, azaz tüzérekre, akik menekülőre fogták. Néhány keresztény katona át is lábalt a Rábán, eljutott a gazdátlan ágyúkig, a folyóba fordította azokat, vagy beszögezte elsütő lyukaikat.
Szokatlan fordulat volt ez az oszmán-magyar határvidéken nagy erőkkel vívott csaták történe-tében! Utoljára 1596-ban a Mezőkeresztesnél állt a győzelem küszöbén a Mátyás főherceg ve-zette császári-királyi-erdélyi sereg, de ebből a helyzetből felülkerekedett III. Mehmed szultán hada. A csata Szentgotthárdnál még nem dőlt el, illetve, akárcsak Mezőkeresztesnél, a végeredmény attól függött, hogy a fővezér illetve a haditanács miként dönt a csata folytatásáról.
Hogyan jutott el idáig a hadjárat eddigi szakaszában többnyire kudarcot vallott keresztény haderő, illetve a korábbi sikereitől kissé elbizakodott nagyvezér, Köprülü Ahmed, aki már-már Törvényhozó Szulejmán szultánnal vetekedő önbizalommal indult Bécs ellen?
Az oszmán birodalom a XVII. század első felében a hanyatlás, a bomlás kívülről is jól felismerhető jegyeit mutatta. Vele ellentétben a harmincéves háborúban súlyos vereséget, akkoriban pótolhatatlannak látszó veszteségeket szenvedett német-római császárság mindinkább erőre kapott. Amikor 1661-ben az oszmánok erdélyi hadjáratai okán kitört a háború, az átrendeződött európai viszonyok is a Portát sújtották: I. Szulejmán szultán korától a hagyományos szövetséges Franciaország pillanatnyi érdekeit követve most a Habsburgokat támogatta. Folyt a háború Velencével, küszöbön állt Lengyelországgal, és nem volt kizárható Oroszországgal szemben. Magyarország mértékadó politikusai és hadvezérei, élükön Zrínyi Miklós horvát bánnal, már a török kiűzésében reménykedtek.
A három éve tartó háború azonban mégis oszmán sikereket hozott: 1661-ben a császári segélyhad beérkezése előtt csatában esett el Kemény János erdélyi fejedelem, Erdélyt végigpusztították a török-tatár csapatok. 1663-ban ostrommal elfoglalták Érsekújvár főkapitánysági székhelyet, Felső-Magyarország büszkeségét, amely körül most török tartomány, vilayet létesült. A magyar kortársak, élükön Zrínyivel, össztüzet zúdítottak a sikertelen erdélyi hadjáratot vezető Montecuccolira és mind nyíltabban hibáztatták I. Lipót császár és király magyar érdekeket mellőző politikáját.
Ez a felfogás mindmáig jelen van történeti köztudatunkban, háttérbe szorítva azokat a körülményeket, amelyek az erőviszonyokat lassan visszarendezték az oszmánok javára. Elsőként említhető a Köprülü-nagyvezérek sikeres reformsorozata, aminek eredményeképpen ismét központi akarat érvényesült a birodalomban, ütőképessé vált a haderő. A második nemzedék képviselője, Köprülü Ahmed elérkezettnek látta az időt nagyszabású katonai siker elérésére. Ennek előkészítése volt az 1663. évi hadjárat, aminek eredményeképpen Pozsony torkában és Bécs közelében hozta létre a legújabb, szerencsére legrövidebb ideig működő vilayetet.1664-ben Felső-Magyarország mégis csupán másodrendű színtere maradt a háborúnak. Montecuccoli csaknem 29.000 főnyi serege egyelőre tartalékot képezett.
A keresztény csapatok támadásra induló erői a Dunántúl déli részén, Zrínyi-Újvárban gyülekeztek. Az előző évi regensburgi birodalmi gyűlés által megszavazott segély részeként ide érkezett a Rajnai Szövetség 6.000 gyalogosból és 1.000 lovasból álló serege Hohenlohe tábornok vezetésével, továbbá Zrínyi Miklós és a hozzá csatlakozott magyar és horvát főurak mintegy 13.000 főnyi hada, valamint Strozzi tábornok vezetésével mintegy 6.000 birodalmi német katona, összesen 26.000 fő, tucatnyi ágyúval.
Ez a sereg Zrínyi Miklós, Hohenlohe és Strozzi vezetésével támadólag lépett fel: a téli hadjáratban megrongálta az eszéki hidat, ami kedvezett a további dunántúli hadjáratnak. Márciusban a regensburgi birodalmi gyűlés Zrínyi javaslatára elrendelte Kanizsa ostromát, ismét az egymás mellé rendelt három tábornok egyenrangú irányításával. A vilayet székhely remélt, meglepetésszerű elfoglalása helyett a sereg módszeres ostromra kényszerült, ami április 28-án kezdődött és nagyon elhúzódott. Eközben Köprülü Ahmed nagyvezér úgy döntött, hogy felmenti Kanizsát. Május 7-én felkerekedett zimonyi táborából, és mintegy 40.000 főnyi hadával Eszék felé indult. Helyreállíttatta a Zrínyiék által megrongált hidat, átkelt azon és Kanizsa felé vonult. Zrínyiék értesültek erről. Három lehetőségük volt: elébe menni a nagyvezérnek, és megütközni vele, elsáncolni magukat Kanizsa alatt, egyfelől védekezve a felmentő had ellen, másfelől folytatva Kanizsa ostromát, illetve elvonulni. Zrínyi az első két változat egyike mellett érvelt, de véleményével magára maradt: június 1-én a haditanács a harmadik változat mellett döntött, félbeszakította Kanizsa ostromát, és elvonult Zrínyi-Újvár felé.
A háború eme fordulata új lépésekre késztette Lipót császárt. Június 4-én levélben értesítette Montecuccolit, hogy kinevezte őt a dunántúli erők fővezérévé.
Utasította, hogy hagyja el magyaróvári táborát, vonuljon a Mura vidékére. A tábornagy június 15-én érkezett Zrínyi-Újvár alá, amit már napok óta ostromolt Köprülü Ahmed. A Porta ugyanis szinte a háború első napjától ragaszkodott ahhoz, hogy a császár adja át Zrínyi-Újvárat, vagy romboltassa le, ha valóban békét akar kötni. Három év elteltével most személyesen a nagyvezér akarta elérni ezt a célt. Az ostrom sikerrel járt: Strozzi tábornok, aki most a vár védelmét vezette, elesett, csakúgy, mint az őt követő két újabb várparancsnok. Montecuccoli nem érezte erőit elegendőnek a nagyvezér megtámadására. Ezért felmentő sereg nem avatkozott bele az ostrom menetébe. Június 30-án a már védhetetlen vár kiürítésére adott parancsot, annak őrsége csatlakozott a sereghez.
Zrínyi Miklós ezt a napot már nem várta meg: elhagyta a tábort. Katonai és politikusi pályája derékba tört Zrínyi-Újvár alatt, a további hadjáratban nem vett részt. Előbb hazatért csáktornyai várába, majd Bécsbe ment, ahol hiába tiltakozott az udvarnál. Eredménytelenül tért onnan vissza Csáktornyára. Alig több, mint négy hónappal Zrínyi-Újvár eleste után, november 18-án a kursaneci erdőben vadkan sebezte halálra „a magyarok seregtelen vezérét”, ahogyan őt Illyés Gyula nevezte.
Köprülü Ahmed minden eddigi célkitűzését teljesítette: helyreállíttatta az eszéki hidat, felmentette Kanizsa várát, elfoglalta és lerombolta Zrínyi-Újvárat. Ha most békét köt, az egyik legeredményesebb hadjárat egyértelmű győztese. Helyzete hasonlít névrokonáéhoz, Ahmed pasáéhoz az 1552-i hadjáratban Szolnok bevétele után. Hozzá hasonlóan Köprülü sem tudott megelégedni az elért eredményekkel. Amíg azonban elődjének adódott egy konkrét célpont, Eger vára, addig neki nem. Ha tovább gondoljuk Köprülü Ahmed támadásának lehetséges változatait, két irányt találunk: nyugatra Stájerország, északra Bécs felé.
Könnyen belátható, hogy Köprülü Ahmednek a szulejmánihoz aligha mérhető serege sem Grazra, sem Bécsre semmiféle komoly veszélyt nem jelentett. Ha az Udvari Haditanács illetve Montecuccoli valós félelmet táplált Graz vagy Bécs megtámadásáról, akkor nagyon elvetette a sulykot, és messze erején felül értékelte az oszmán haderőt. Nincs is olyan adatunk, amely szerint a nagyvezér komolyan számolt volna e két hadjárat egyikével. Sőt, még arról sem volt kialakult elképzelése, hogy milyen módon kényszerítheti ki a Porta által ajánlott békefeltételek elfogadását, azaz hol és hogyan mérhet csapást Montecuccolira.
Köprülü Ahmed a zrínyi-újvári győzelem után képtelen volt átjuttatni csapatait a Murán. Ezért pillanatnyilag célját veszítette, ami erőinek szétforgácsolásához vezetett. Tatár lovasait Körmend térségébe vetette előre a Rábához, őmaga azonban visszafelé indult serege zömével Kanizsára. Egyelőre Kiskomáromot, Pölöskét, Egervárat, és a többi Zala megyei végházat foglalta el, aminek túl sok haszna nem volt. Csak ezután fordult Montecuccoli ellen. Július 27-én ért Körmend alá.
Montecuccoli tábornagynak a hadjárat eddigi szakaszában mindig volt mérlegelési lehetősége, most először nem. Ha Köprülü át akart kelni a Rábán, akkor fel kellett venni vele a harcot. Montecuccoli most előreküldte a folyóhoz Nádasdy Ferenc és Batthyány Ádám huszárait, hogy szemmel tartsák a tatárokat. Őmaga Csáktornyán át Muraszerdahelyre vonult, ott július 16-17-én átkelt a Murán, tovább menetelt Szentgotthárd felé, ahová július 24-én érkezett meg.
A magyar és horvát huszárok július 25-én Körmend körzetében megakadályozták a tatárok átkelési kísérletét. Montecuccoli most Stájerországból és Alsó-Ausztriából minden lehetséges
erőt a Rábához vont előre. Így érkezett meg Coligny tábornok 2000 francia katonával. A következő napokban a két ellenséges hadvezér kisebb manőverekkel igyekezett zavarni a másikat és felderíteni annak erőit. Eközben a keresztény csapatok Körmend térségében szilárdan tartották a Rába-partot, és minden átkelési kísérletet meghiúsítottak. A felfejlődő oszmán had elől Montecuccoli július 29-én a Szentgotthárdnál vert hídon átkelt a Rába bal partjára, majd leromboltatta a hidat. A következő nap már a Rába két partján nézett szembe egymással a két sereg és ágyúval lőtte egymást. A tábornagy úgy vélte, hogy a nagyvezér támadni fog. Erre tekintettel hadparancsot adott ki, amiben aprólékosan, rajzolt vázlattal kísérve meghatározta a különböző fegyvernemek csapatainak felállását, harcmódját. 
Külön előírta azt, hogy a hat sorban felállított muskétás zászlóaljak katonái nem tüzelhetnek egyidőben, csak soronként, ezzel időt hagyva a többinek a töltésre, így megvalósítva a folyamatos tüzelést. Hasonlóan rendelkezett a tüzérekről is. A roham lökőerejét alkotó pikásokat négy sorba állította fel, fedezetüket két sor muskétás biztosította. Montecuccoli megparancsolta, hogy a nehézlovasság nem hagyhatja el a gyalogságot. Ha rohamra vagy üldözésre nyílik lehetőség, akkor a gyalogság oszlopai közül a könnyűlovasságnak kell előretörnie, illetve ide visszavonulnia, amit a rajzon külön is jelölt. Támadni a nehézlovasság és gyalogság egészének egyszerre kell. Elrendelte, hogy a főtisztek bátorítsák katonáikat.
Amíg Körmend térségében állandósultak az előcsatározások, folyt a diplomáciai küzdelem is. Simon Reniger császári követ Zrínyi-Újvár eleste óta erőteljesen szorgalmazta a békekötést, de a nagyvezér túl kemény feltételeket szabott. Az utolsó tárgyalásra július 30-án került sor. Ezt követően a döntés a fegyverekre maradt.
Köprülü Ahmed továbbra sem bizonyult előrelátó hadvezérnek. Ha a politikai feltételeket katonai erővel akarta kikényszeríteni, neki kellett támadnia. Ehhez a legegyszerűbb mód az lett volna, ha könnyűlovasságával továbbra is leköti ellenfelét Körmend térségében, miközben őmaga a főerőkkel keletebbre vonul, és itt kedvező földrajzi adottságok között kel át a Rábán.
A nagyvezér azonban úgy döntött, hogy erőszakos átkeléssel indítja támadását.
Az előző másfél évszázad törökellenes háborúiban többször is előfordult az, hogy az egyik fél vízi akadályon átkelve támadta meg a másikat. Az a fél, amelyik vízi akadályon át támadott, rendre vereséget szenvedett, összefüggésben éppen magával az átkeléssel. Köprülü Ahmed tehát rendkívüli és fölösleges kockázatot vállalt akkor, amikor Szentgotthárdtól nyugatra menetből akart átkelni a Rábán, egyszersmind vereséget mérni Montecuccoli csapataira. Ehhez csak némi túlerővel rendelkezett: az egykorú becslések – szinte bizonyosan túlozva – 60.000 főre tették Köprülü hadát. Valójában, a korabeli viszonyok alapján ennek a létszámnak talán a kétharmada, 40.000 fő álhatott rendelkezésére. A Rába túlpartján Montecuccoli serege mintegy 30.000 főt számlált. Ez a túlerő önmagában még egy nyílt mezőn vívott csatában sem mondható döntőnek. De ha a nagyvezér a támadást választotta, akkor az erőszakos átkelést több ponton kellett volna kezdeményeznie, így érvényesítenie túlerejét. Köprülü Ahmed ezt is mellőzte: egy ponton akart átkelni, Szentgotthárd és Alsószölnök között, szemközt Nagyfalvával.
De még az átkelés időpontját sem sikerült szerencsésen megválasztania. Július 31-én janicsárok és – a szintén elit katonának tartott – albánok keltek át a Rábán, és annak kanyarulatát kihasználva elsáncolták magukat. A következő nap, augusztus 1. péntekre esett, azaz a muzulmánok vasárnapjára, amikor nem szoktak harcolni. Montecuccoli katonái azonban megkísérelték a hídfő felszámolását, így Köprülü Ahmednek nem maradt egyéb lehetősége, mint újabb és újabb csapatok átirányítása a hídfőbe, amelynek védői ott legalább háromszoros túlerővel kerültek szembe.
A másik oldalon Montecuccoli a szemközti Szentgotthárd és Alsószölnök között készülődött a harcra. A Rába medre, a környező falvak elhelyezkedése évszázadok óta lényegében változatlan, amit a II. József kori katonai felmérés bizonyít.
A küzdőteret kelet felől, tehát balról a Lapincs folyó határolta.
Jobboldalt, a térség nyugati szélén a Saubach csordogált a Rába felé.
A Rába kanyarulatának keleti súlypontjában helyezkedik el Nagyfalva. Párhuzamosan a Rábával, észak felől dombvonulat szegélyezi az egész térséget. Nagyfalva északkeleti széle fölé magasodik az a domb, ahonnan Montecuccoli szemlélte és irányította a csatát. Ezen a helyen ma emlékkereszt és emlékkápolna áll.
Montecuccoli helyzete egyértelműen kedvezőbb volt Köprülü Ahmedénál: teljes mértékben átlátta és egyúttal ellenőrízte a csatateret, intézkedéseit futárai rövid időn belül továbbíthatták a harcolókhoz, a csata esetleges kedvezőtlen kimenetele esetén akár kelet, akár nyugat felé elvonulhatott, és támaszkodhatott a stájer határvárakra. Vele ellentétben a nagyvezér semmi-féle rálátással nem rendelkezett a csatatérre, annak menetét a Rába déli partjáról nem tudta jelentősen befolyásolni, vereség esetén a hídfő kiürítése kevés esélyt kínált. Ugyanakkor seregének a hídfőbe át nem küldött zömét semmiféle veszély nem fenyegette, Szentgotthárd és Körmend felé nehézség nélkül hátrálhatott.
A keresztény sereg jobbszárnyán a császári csapatok, középen Waldeck tábornok birodalmi német katonái készülődtek. Nagyfalvával szemközt Hohenlohe tábornok a Rajnai Szövetség csapatai élén, tőle balra Coligny francia segélyhada állt.
Miután július 31-én a nagyvezér sáncokat emeltetett a Rába–kanyar felé eső partján, szándéka lényegében kiderült, és kellő felderítéssel, megfelelő ellenintézkedésekkel legalább nehezíteni, kellő erőösszpontosítással akár meg is lehetett volna akadályozni az átkelést. De nem így történt: Montecuccoli egyenletesen széthúzott hadrendje nem biztosította az összpontosítást, a birodalmi katonák pedig nem tanúsítottak kellő figyelmet.
Július 31-én este a janicsárok és albánok átmerészkedtek a Rábán, ott háborítatlanul elsáncolták magukat. Hajnali 6 óra tájban a topcsik ágyúzni kezdték Nagyfalvát, és kisebb lovascsapatokat küldtek ki a Rába mentén. A nyugat, tehát Alsószölnök felé kikülönített török könnyűlovasságot Sporck altábornagy ezrednyi lovassággal követte és szemmel tartotta. A másik oldalon, Szentgotthárddal szemközt francia lovasok tettek ugyanígy.
Mehmed pasa vezetésével azonban nem ezeken a pontokon, hanem Rábatótfalu közelében, a kanyar nyugati ívénél keltek át újabb és újabb csapatok pallókon, lovon, ki hogyan tudott.
Ez az erő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a Rába közelében járőröző és biztosító katonákat elűzzék, és Montecuccoli még nem intézkedett a megfelelő erejű ellentámadásról. 9 óra tájban Iszmail boszniai pasa mintegy 3.000 szpáhival úsztatta át a Rábát. Minden lovas magával vitt egy janicsárt is. Az átkelők egyik része megrohamozta és elfoglalta Nagyfalvát.
Eközben újabb és újabb csapatok keltek át a hídfőbe, és indultak a csaknem biztos halálba. Időközben ugyanis beindult a keresztény hadigépezet: félkörben sorakoztak fel hadsoraik, egyelőre azzal a szándékkal, hogy behatárolják a további előrenyomulást. Sporck altábornagy csapata aratta az első sikert: nem csupán figyelte a túlparti török lovascsapatot, hanem átkelve rá is rontott, szétverte, és némi zsákmánnyal tért vissza a főerőkhöz.
Nem volt ennyire egyszerű dolguk a Nagyfalva visszafoglalására induló, zömében újoncokból álló birodalmi német csapatoknak. Rohamuk sikeresen indult, a törökök előbb hátráltak, majd szinte menekültek, nyomukban a németekkel. Ekkor mintha életre kelt volna a keleti népek ősi taktikája, a lesvetés: a csak látszólag menekülő janicsárok meglepetésszerűen szembefor-dultak üldözőikkel, akik ettől teljesen meglepődtek. Véres közelharc bontakozott ki, melyben elesett a birodalmi csapatok támadását vezető tábornok és egy ezredese is. Most a németek hátráltak, de ők nem cselből. Ez a küzdelem Nagyfalva nyugati határában zajlott le. A csata elesettei emlékére már 1670-ben egy kis rotundát, körkápolnát emeltek itt.
A német birodalmi csapatok hátrálása magával rántotta a tőlük jobbra küzdő császári csapatokat is, amelyek szintén elveszítették egyik ezredesüket. Waldeck tábornok hiába állt a birodalmi lovasság élére, hogy helyreállítsa a rendet: azok egy része azonnal menekülésbe kezdett. Iszmail pasa lovasai viszont Nagyfalva térségében átvágták magukat a még ellenállókon, és egészen a málhákig jutottak előre. Most derült ki az, hogy a hídfőben összevont oszmán seregrész milyen kicsi a rá váró feladathoz mérten: sikeres támadásuk elmélyítésére nem volt elegendő erejük, a szpáhik kénytelenek voltak visszavonulni. Montecuccoli időt nyert arra, hogy rendezze seregét, és újból támadásba lendüljön.
Kihasználta azt a körülményt, hogy az oszmán csapatok csak egy ponton keltek át, most erre mért csapást a szárnyak felől. Iszmail pasa előrenyomulása végleg elakadt, most már ő kényszerült védekezésre. Középen, Nagyfalva előtt ismét rohamra indult a birodalmi csapatok lovassága. Egyik ezredük élén fiatal parancsnok tüntette ki magát: Lotharingiai Károly herceg, aki két évtizeddel később Budát fogja visszahódítani. Tőle balra Hohenlohe csapatai benyomultak Nagyfalvára, öldöklő küzdelmet vívtak érte. A janicsárok nem tágítottak: ha rájuk gyújtották a házakat, inkább bennégtek, semmint megadják magukat.
Eközben újabb és újabb csapatok keltek át a Rábán, melyeket Iszmail pasa összerendezett és rohamra küldött. Még most is sikerrel: a keresztény had támadása lefékeződött, leállt, újólag a törökök nyomultak előre. Csakhogy a nagyvezér továbbra sem nyitott új hídfőt, így Montecuccoli ismét a szárnyairól vehetett el csapatokat, hogy megfordítsa a helyzetet. Ezúttal különösen a balszárnyán ért el sikert: az itt beavatkozó francia csapatok rohamot intéztek Nagyfalva keleti előterében, és veszteségeikkel nem törődve, visszaszorították a törököket.
Példájukat a középen harcoló birodalmi német csapatok is követték. A harcok súlypontja végleg áthelyeződött a Rába-kanyarba. Itt, az átkelők által emelt sáncok előtt fulladt ki a támadás. Dél volt, mindkét fél összeszedte minden erejét a döntés kicsikarására. Montecuccoli haditanácsot tartott, ahol őmaga a biztonság elvét szem előtt tartva, az elért eredményt sáncokkal akarta megerősíteni, és a döntést a következő napra hagyni. Hohenlohe tábornok ellenkezőleg, a támadás folytatását, a hídfő felszámolását ajánlotta. A haditanács vele értett egyet.
Időközben Köprülü Ahmed belátta, hogy az egy pontra támaszkodó hídfő helyzete válságos. Most tehát mind Alsószölnök, mind Szentgotthárd felé jelentős lovascsapatokat küldött ki, hogy azok átkelve a Rábán, kétfelől tehermentesítsék a hídfőt, karolják át a keresztény hadat, és csikarják ki a győzelmet. A nagyvezér azonban elkésett. Meglepetésről immár szó nem lehetett. Montecuccoli Alsószölnökkel szemközt ismét Sporck altábornagyot különítette ki, jelentős lovasságot rendelve alá. Sporck a részint már átkelt török lovasokat menetből megrohamozta, szétverte, a többiek meg sem kísérelték az átkelést, akárcsak a még nyugatabbra küldött kisebb csapatok. Szentgotthárdnál a franciák olyan heves sortüzet zúdítottak a törökökre, hogy azok hozzá sem kezdtek az átkeléshez. Iszmail pasa magára maradt.
Délután három óra tájban Waldeck tábornok a birodalmi német csapatok élén ismét, ezúttal a döntő rohamra indult a hídfő közepén. Tőle jobbra ezúttal is a császári, balra a rajnai és a francia csapatok harcoltak. Az egész sereg hangos csatakiáltással, két lépcsőben támadott. Ezt a nyomást nem sokáig bírta a mind kisebb területre összepréselt oszmán sereg: előbb harcolva hátrált, majd megfutott, és a futás rövidesen pánikba torkollott. Másfél óra alatt kiteljesedett a keresztények győzelme.
A hídfőben harcolók zöme odaveszett, a becslések 10.000 főre teszik az oszmán haderő elesettjeit.
Ennek a számnak mintegy ötöde lehetett a keresztény had vesztesége.
A keresztény katonák emlékére Nagyfalva határában keresztet állítottak, melynek felirata többnyelvű.
A török ellen aratott első jelentős magyarországi győzelem jelképe a Nagyfalva fölött 1964-ben emelt emlékkereszt.
A hídfő felszámolását követően egyik vezér sem bocsátkozott további harcba. Montecuccoli nem vállalkozott arra, hogy a tízórás harcban megviselt, megfogyatkozott seregével most ő kezdjen erőszakos átkelést. Helyesen döntött, így maradt győztes hadvezér, akinek hírneve bejárta Európát. A két évtizeddel későbbi felszabadító háborúk több neves tábornoka vallotta őt tanítómesterének: Lotharingiai Károly, Badeni Lajos, Aeneas Caprara. Hadtudományi elméleti munkássága nekik szolgált alapul annak a háborúnak a megvívásakor. Sírja Linzben, a Kapucinusok templomában található.
Köprülü Ahmed Körmend-Vasvár irányába vonult el. Néhány nappal a vereség után, augusztus 10-én kötötte meg Simon Reniger követtel a vasvári békét, amit utóbb a császár is, a szultán is elismert. A nagyvezér engedményekre kényszerült, a vasvári béke valósan tükrözte az 1664-ben befejeződött háború eredményeit. A békekötés szövege feledésbe merült. Több, mint négy évtizeddel ezelőtt adtam ki, tartalma nem alapozza meg a vasvári békéről alkotott klasszikus, egyoldalúan negatív véleményeket.
A háborúban legtöbbet áldozó magyarság a török kiűzésében reménykedett, és a szentgotthárdi győzelem ezeket a reményeit erősítette. A magyar rendeket az udvar kihagyta a béketárgyalásokból, a béke tartalmáról sem tájékoztatta őket, a ratifikációba nem vonta bele. Mindez együttesen mérhetetlen felháborodást váltott ki és elvezetett a Wesselényi Ferenc nádor nevével fémjelzett rendi függetlenségi mozgalomhoz. Annak bukása után pallossal végezték ki a szentgotthárdi hadjárat egyik magyar tábornokát: Nádasdy Ferenc országbírót.
A magyar történelmi emlékezet 1664-ről a vasvári békét, a kursaneci erdőben tragikus halált halt Zrínyi Miklóst, hozzájuk kötve a Bécsett lefejezett Nádasdy Ferencet, a Bécsújhelyt kivégzett Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet együttesen idézi fel, és ez vetítődik vissza mindmáig a szentgotthárdi csatára is, amit éppen ezért nem érez diadalnak. Montecuccolit pedig Zrínyivel évekig tartó vitája alapján nem tudja elhelyezni a legnagyobb hadvezérek panteonjában.
Három és fél évszázad múltán a csatatéren az emlékezés a csata áldozatait illeti meg.
Egykor az első megjelent tanulmányom témája volt a szentgotthárdi csata, a vasvári béke és annak szövege. Akkor még az is kivételes engedélyezést igényelt, ha valaki a magyar-osztrák határ közelébe eljuthatott és legalább messziről láthatta a csata 300. évfordulóján emelt emlékkeresztet. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy tudományos pályafutásom későbbi szakaszában Burgenlandot bejárhattam és műemlékeivel hosszú időn keresztül foglalkozhattam, majd tanulmányutakat vezethettem a – nemzetközi szakirodalomban Nagyfalva német nevéről mogersdorfinak nevezett – szentgotthárdi csatatérre, könyvemben is megírhattam a nevezetes csatát, és most, a 350. évfordulón is írhatok róla.
Üzenetküldés Ha erről a témáról előadást, média műsort, cikket, fényképet akar rendelni, kérem, itt hagyjon üzenetet. |
Képgaléria
|
