Marossy Endre dr.

Történelmi tudománytár 2.

Marossy Endre:

 

46. JUTADOMB 1956

Szemtanúk a Jutadomb körül 1956-ban folytatott harcokról-Witnesses about the combats at the Jutadomb 1956

(Forráskritikai tanulmány 2005.)

Tanulmányomat 2005 júniusában írtam. Közlés céljára leadtam egy szakfolyóiratnak, erre tekintettel 2006 decemberében stilisztikai változtatásokkal készült el jelen változat. A tanulmány mégsem került közlésre. Bizonyos részleteit hasznosítottam a Bécsi Naplóban megjelent cikkeimben és több könyvemben is. A tanulmány kiadására nincs reális remény, ezért teszem közzé ebben a formában. A kéziraton nyomdahibák javításán túlmenő kiegészítéseket nem tettem, annak ellenére, hogy a jutadombi harcok több résztvevőjével később ismerkedtem meg, a kutatásokat tovább folytattam, tehát árnyalhatnám, bővíthetném mondanivalómat. De mert a levéltári források tudomásom szerint lényegesen nem bővültek, a tanulmányomban foglaltakat vállalom ma is. Különösen időszerűnek tartom azért, mert a mind nagyobb számú visszaemlékezésekben a távlat elősegíti az utólagos ismeretek, másoktól hallott történetek, képzelt részletek összeolvadását a ténylegesen átélt élményekkel. Az 56-os visszaemlékezések gyors ütemű közreadása gyakran nem jár együtt forráskritika alkalmazásával, magyarázó jegyzetek hozzáadásával, még az oktatási célú gyűjteményekben sem. A hivatkozott szemtanúk: Kálmán Béla, Szücs István, Pádár Ottó már nem élnek, azt itt leírtak nem befolyásolhatják személyes presztizsüket.

Tanulmányomat kutatók a szokásos hivatkozás feltüntetésével felhasználhatják. Részben vagy egészében történő másolása, bármely adathordozóra történő rögzítése, másodközlése kizárólag írásbeli hozzájárulásommal lehetséges.

 

*****

Újabb hadtörténeti esszékötetem egyik fejezete mutatja be az 1956. évi forradalom és szabadságharc jutadombi harcait [1]. Habár a feladat a témaválasztáskor egyszerűnek mutatkozott, a feldolgozás többször megakadt, sőt kiderült: a kiadott források és szakirodalom alapján jelenleg még nem lehet a véglegesség igényével bemutatni ezeket az eseményeket. A szakirodalom egyenetlenül és féloldalasan ad támpontot. 1989 előtt a kiskunhalasi lövészezred 1956. október 26-i harcával részletesen foglalkoztak [2], megjelent az ezred parancsnokának emlékirata is [3], de csak röviden érintették a november 4-i összecsapásokat. Ezek a művek a saját koruk szemléletét tükrözték. Mellőzték a másik oldal: a Jutadombon harcolók véleményének az ismertetését, meg sem kísérelték az ő szempontjaiknak a mérlegelését, ezért egyoldalúak.

 

Az utóbbi évek szakirodalma jelentősen pótolta a hiányt. Egyre inkább a november 4-i eseményekre összpontosított, azok közül is a Jutadombra vezényelt légvédelmi tüzéreknek a szovjet- és volt ÁVH-s vegyes menetoszlopra mért tűzcsapására és az ebből keletkező harcra [4]. Rögzítették az ott harcolt katonák visszaemlékezéseit, habár csaknem kizárólag a Mecséri-perben érintett esztergomi légvédelmi tüzérosztályban szolgáltakét [5]. A rajtuk kívül itt harcoló kiskunmajsai lövész szakaszt említi egy tanulmány [6], de egy esszékötet tévesen kiskunhalasinak nevezi [7]. Az ugyancsak itt harcoló honi légvédelmi tüzérüteget megemlítik [8], de csak a peranyagból olvasható ki, hogy ez a pestlőrinci alakulathoz tartozott [9]. A másik oldal egykori túlélői, a civilben bevetett volt ÁVH-sok közül többek vallomásából olvasható részlet [10], de teljességre törekvő anyaggyűjtés és elemzés nem született. Egykori szovjet szemtanú visszaemlékezése nem ismeretes. Az itt harcolt nemzetőrök, rendőrök, polgári személyek vallomásait a periratok őrzik, egyelőre feltáratlan nyersanyagként. A jutadombi harcok civil résztvevőinek csoportokba, osztagokba szervezéséről, a parancsnokok nevéről nem adnak támpontot a feldolgozások. A kerület nemzetőr főparancsnokának,

 

Oltványi Lászlónak a visszaemlékezése kevés fogódzót ad [11]. Mindezek a körülmények hozzájárultak ahhoz, hogy továbbra is a katonai ellenállás maradjon a feldolgozások középpontjában. A 2004. november 4-én felavatott jutadombi emlékmű csakúgy, mint a korábbi kopjafa, kizárólag a katonahősökről emlékezik meg, a jutadombi lakótelepen felállított emlékkő felirata még ennyi tényt sem tartalmaz [12].

 

Jelenlegi ismereteink egyenetlenségei csak a már kiadott írott források bevonásával, újak fellelésével és kiaknázásával csökkenthetők. Ezek felhasználása számos tanulság megfogalmazásához vezetett. Jelen tanulmány két forrás: egy kiadott és egy kiadatlan, de sokszor hivatkozott visszaemlékezés forráskritikai elemzése.

 

1. Első helyre kívánkozik Kálmán Béla egykori tüzér hadnagy, pesterzsébeti nemzetőr osztagparancsnok visszaemlékezése. Ezt 1995-ben interjú keretében rögzítették, szövege egy, az érettségizőknek és felvételizőknek készített, oktatási segédanyagként kiadott szöveggyűjteményben olvasható [13]. Az interjú középpontjában a Jutadombért folytatott harc, így mindkét kiemelt nap: októberi 26. és a november 4 története áll. A visszaemlékezés olyan hévvel és részletességgel számol be mindkét harci napról, hogy hiteléhez szinte semmi kétség nem fér. Egy részlet azonban már első olvasatra hihetetlennek és teljességgel valószínűtlennek tűnt fel.

 

Kálmán Béla azt állította: szemtanúja volt annak, hogy a kiskunhalasi lövészezred ávós parancsnoka, „az agyon éljenzett ávós Hodosán” [14] „ a saját politikai helyettesét” a dzsippben fejbe lőtte 26-án [15]. Kálmán Béla, mint a jutadombi „gyalogsági egység parancsnoka” [16], későbbi állítása szerint nemzetőrparancsnoka, utóbb részletesen kifejti: szétnyitható szögtávcsövén látta, hogy Hodosán ki akarta rángatni a kocsiból a poltitikai helyettesét, aki azonban magyarokra nem akart támadni, és nem szállt ki. „Erre Hodosán puff, fejbe lőtte [17].” A visszaemlékező külön is sajnálkozik: ha legalább tarkón lőtte volna… A forráshoz nem kapcsolódik jegyzetapparátus, csakúgy, mint az egész kötethez. A szaklektorok észrevételének nincs nyoma.

 

Hodosán Imre 1993-ban elhunyt[18] . Emlékiratából kétséget nem hagy afelől, hogy egész életében katona volt: az egykor besorozott honvéd végigment a ranglétrán, és vezérőrnagyként vonult nyugállományba. 1956-ban még mint honvéd őrnagy a kiskunhalasi lövészezred parancsnoka volt. Neve nem szerepel az ÁVH munkatársairól kiadott jegyzékben [19]. Politikai helyettese, Asztalos László százados mindvégig sértetlenül vett részt a harcban, 1957. január 2-án parancsnoka mellett ő írta alá az alakulat október 23. utáni történetéről készített jelentést [20].

 

Valójában nem a politikai helyettest, hanem az ezred felderítő főnökét, Jurinovits Miklós századost érte halálos lövés a mellkasán, amibe rövid szenvedés után halt bele [21]. A felderítők között szolgált Jurinovits testvéröccse, az eset az ő szemeláttára történt. Abból kiindulva, hogy a Kálmán Béla által előadott változatot talán egyetlen akkori irat vagy visszaemlékezés sem vállalta volna fel, de még élhetnek szemtanúk, kerestem Jurinovits százados családját. Testvéröccse már nem él, de húgukkal beszéltem: ő pontosan úgy hallotta öccsétől bátyjának elestét, ahogyan az a megjelent könyvekben szerepel. Sőt, az idős hölgy fejből mondta annak a tisztesnek a nevét, aki a halálos sebével összecsukló századoshoz ugrott, eközben maga is súlyosan megsebesült, és akinek a történetét én a két könyvben ugyanígy olvastam.

 

Megkérdeztem egy honvédtisztet, aki még együtt szolgált a Jutadombnál harcolt volt kiskunhalasi, utóbb kalocsai tisztekkel: ő tőlem hallotta először a Kálmán Béla által előadott változatot. Előbb felháborodott ezen, majd azt mondta: ő erről soha nem hallott, de egy ilyen eset semmiképpen sem maradhatott volna titokban [22].

 

Ugyanezt a kérdést tettem fel Pádár Ottónak, aki a kiskunhalasi lövészezred tizedeseként harcolt és súlyosan megsebesült a Jutadombnál, azt válaszolta, badarság[23], Hodosán jó parancsnok volt, politikai helyettese, Asztalos százados pedig kemény katona.

 

Megállapítható, hogy az egykori nemzetőr osztagparancsnok visszaemlékezése ezen részleté-nek nincs köze a valósághoz. Ez indokolta azt, hogy az interjú további részeit is átnézzem, és összevessem más forrásokkal, illetve a vonatkozó perek irataival.

 

Kálmán Béla többször is állítja, hogy főhadnagy volt [24]. A perben rögzített adatok szerint hadnagy [25]. Hadnagyként emlékeznek rá más perekben tanúskodók is [26].

 

Más helyütt Kálmán Béla részletesen elmeséli, hogyan temettette el ő 19 bajtársát, aki a kiskunhalasi lövészezreddel – az ő szóhasználatában: ávósokkal [27] – vívott harcban esett el. Emlékezete szerint a pesterzsébeti temetőben ástak egy tömegsírt, benne 19 sírhely volt, egymás mellett külön-külön koporsókban helyezték el a 19 halottat, és leírja sírkövük formáját is. Egy szakasszal vonult ki, háromszoros díszsortüzet lövetett [28]. Ettől az adattól eltérően a helyi újság november 3-i számában az újságíró huszonkét hős temetéséről, huszonkét koporsóról, huszonkét sírhalomról írt előző napra keltezett tudósításában [29]. Honnan ered az ettől eltérő, de általánosan emlegetett 19 fő? A pesterzsébeti Magyar Szó október 31-i számában hírt ad a délutánra tervezett temetésről. Gyászkeretben 16 név és három névtelen hős szerepel [30].

 

A kiskunhalasi lövészezred hivatkozott jelentésében 19 harcban megsemmisített személy, továbbá 4 kivégzett férfi szerepel. Egyikőjük, Szücs István azonban túlélte a kivégzést [31]. Ez így 22, de minden bizonnyal a két forrásban is megtalálható 19 fő maradt meg a köztudatban.

 

Elmentem a pesterzsébeti temető igazgatóságára, és tanulmányoztam az 1956. október 31-én eltemetettek jegyzékét. A 16-37. sorszámok alatt 22 férfi neve szerepel, névtelen nincs közöt-tük. A temetés helye az 1. parcella, a sírok számozása azon belül 1-22[32]. 1959. augusztusában a BRFK Politikai Nyomozó Osztályának V/a csoportja objektum dossziét nyitott a XX. kerületi adatokról és azok elemzéséről. Ebben találjunk az „1956. évi ellenforradalmi események következtében elhunytak névsora”című kimutatást. Ez alapjában pontos átírása a temetői jegyzéknek, néhány betűhibával. Ugyanakkor egy névvel többet tartalmaz a temetői jegyzéknél. A sírszámozásból megállapítható, hogy bár ezt a fiatalembert is 31-én temették el, de nem együtt a 22 fővel, mert sírszáma nem 23, hanem 43[33]. A két adatsor szerint 1956. október 31-én hősi halottként 22 férfit temettek el. Az újságírói tudósításban pontosan ez áll, és lényegében ezt tartalmazza a kiskunhalasi lövészezred jelentése is.

 

Kálmán Bélát nagyon cserben hagyta az emlékezete, ha két sorban elhelyezett 19 sír maradt meg benne. Valószínűbb azonban, hogy a perben mondta el a valóságot: készült a díszlövésre, de elkésett, és a temetésre összegyűlt tömegen már nem tudott átjutni szakaszával [34]. Ha ez így volt, akkor őmaga is csak a Magyar Szó első számában olvasta a 19 fő adatát, vagy mástól hallotta ezt, és erre emlékezett négy évtizeddel később.

 

Itt térek vissza az interjúban többször olvasható részletre, amelyek szerint október 26-án a jutadombiak ávósok ellen harcoltak [35]. Kálmán Béla hivatásos honvédtiszt minden bizonnyal meg tudta különböztetni a – szavaival – „kék ávósokat” a honvéd lövészezred zöld hajtókás katonáitól. Ha a helyszínen volt, vagy ha az interjúban a helyszínen valóban látott eseményekről nyilatkozott. Szemtanúja volt-e Kálmán Béla a jutadombi harcoknak?

 

Oltványi László, Pesterzsébet nemzetőr főparancsnokának visszaemlékezésében egyetlen szó nincs a kiskunhalasi lövészezredről [36], de érdekes változatot ismertet a közösen eltemetett fiatalokról. Oltványi úgy tudja, hogy október 27-én fosztogató oroszok jutottak el a Dunáig, a

csónakházakhoz. A pesterzsébeti fiúgimnázium felfegyverzett tanulói megtámadták őket. Kb. 40 orosz bemenekült az ATRA gyárba, a fiatalok utánuk. Onnan egy ÁVH-csoport kijött, hátba támadta őket. Megadták magukat. Az oroszok összerugdosták őket, és mind a 16 fiút agyonlőtték. Futótűzként terjedt a hír. Megalakult a Jutadomb harccsoportja [37]. Valójában ez az esemény nem 27-én, hanem 26-án történt, a tanulók nem a gimnáziumból, hanem az ipari tanuló otthonból voltak [38], a 16 fő pedig a Magyar Szó idézett számának 16 név szerint felsorolt fiataljára igaz ugyan, de maga a hír összesen 19 főről szólt, és 22 főt temettek el.

 

Oltványi László és Kálmán Béla előadása között az a lényeges különbség, hogy Oltványi nem állítja, hogy részt vett volna a harcban, közös az, hogy mindketten ávósokról tudnak. Ebből következően a forrás is közös: ez pedig az Oltványi által említett „futótűzként terjedt hír”. Ugyanígy közös elem, hogy mind Kálmán, mind Oltványi [39] azt állítja, hogy ő játszotta

a főszerepet a fiatalok temetésén, de egyikük sem tudja, hogy hány főnek adták meg a végtisztességet. [40]

 

A fentiek alapján megállapítható, hogy Kálmán Béla 1956. október 26-án nem járt a Jutadombon, nem volt parancsnoka, de egyszerű résztvevője sem a kiskunhalasi lövészezreddel vívott harcoknak, és interjújában ezekre az eseményekre vonatkozóan nem tudta szétválasztani a valóságban átélteket az utólagos információktól.

 

Kálmán Béla interjúja további része szerint főszerepet játszott a jutadombi november 4-i és azt követő harcokban is. Úgy emlékszik, hogy „Oltványiék” november 4-én hajnalban fél 4-kor riadóztatták a parancsnokokat, de a parancsot csak Kálmán Béla csapata teljesítette, a másik három erzsébeti egység nem. Ezért Oltványi egyedül Kálmán Béla nemzetőreit küldte ki a Jutadombra és egyszersmind egy másik pesterzsébeti helyszínre, a Hangya dombra. A Jutadombon elsejétől már ott voltak Mecsériék, akikről Kálmán Béla hivatásos hadnagy annyit tud, hogy tüzérek [41]. Nem említi, hogy légvédelmi tüzérek voltak, és az őáltala gyakran emlegetett „lövegek” valójában légvédelmi ágyúk. Nem említi, hogy ezek a katonák esztergomiak voltak, azt sem, hogy kívülük más alakulatok részei is harcoltak a Jutadombon. Nem nyilatkozik arról, hogy miként hangolta össze nemzetőr csapatának tevékenységét a légvédelmiek parancsnokával, tisztjeivel, akik közül senkit nem nevez meg, kivéve Mecsérit, rendfokozatának említése nélkül. Nem említ más nemzetőröket és polgári személyeket, nem szól a Soroksári úti ellenállási pontokról, azok védőiről és harcaikról.

 

Nem is csoda: ezen a napon Kálmán Béla más eseményekben vett részt, mint amit az interjúban megjelölt.

 

November 4-én hajnalban a pesterzsébeti nemzetőr főparancsnokságra telefonon jelentették, hogy hat szovjet harckocsi halad Soroksár felől Pest felé. Ekkor Oltványi László irodájába rendelték a nemzetőr osztagok parancsnokait, közöttük Kálmán Bélát, akit helyettese, Riegl László kísért el erre a parancsnoki értekezletre [42]. Elosztották a feladatokat, a Kálmán hadnagy vezette gimnáziumi nemzetőröket a Határ útra rendelték [43]. A benyomuló szovjet csapatokkal itt megvívott harc volt a fő vádpont Kálmán Béla ellen, amiért első fokon halálra, másodfokon 15 évi börtönre ítélték [44].

 

A Jutadombra induló nemzetőr osztagparancsnokokat többen felsorolják, de közöttük nem említik Kálmán Bélát [45]. Az ellene lefolytatott perben senki nem tett említést Kálmán Béla jutadombi szerepéről. Sőt, a perben vele együtt elítélt nemzetőrök máshol sem látták harcolni parancsnokukat [46].

 

Összegezve: Kálmán Béla volt honvéd hadnagy tevékeny részt vállalt a pesterzsébeti nemzetőrség szervezésében, a kerületnek Kispesttel és Ferencvárossal határos részeinek védelmében. Ezért halálra ítélték, mely büntetést 15 évre mérsékelték. Börtönben töltött hosszú évekkel, egészségével áldozott a forradalom védelméért. Visszaemlékezése mégsem vonható be a jutadombi harcok érdemi forrásai körébe, ő maga nem sorolható a jutadombi harcok résztvevői közé.

 

2. Visszatérve a kiskunhalasi lövészezred október 26-i jutadombi harcára, fentebb már hivatkoztam Szücs Istvánra. Nevére megfontolást érdemlő szövegkörnyezetben bukkantam: „A fogságba esett fiatalokat több órán át ütlegelések között vallatták (a kiskunhalasi lövészezred katonái- M.E.). Ezután az elfogottakat, 19 főt, a közelben lévő több méter mélyen fekvő sínekre parancsolták, majd sortűzzel lekaszabolták. A köztük lévő Szűcs István (akinek visszaemlékezése alapján ismertetjük az eseményt) súlyos sebekkel, egyetlen túlélője volt ennek a kivégzésnek [47].” Magát a visszaemlékezést hiába kerestem az anyagban, még az adott helyzetre vonatkozó pontos idézetet sem találtam meg. Ehhez képest talán túlzás a Szücsre hivatkozó közleményben hadtörténész szerzők felelősségre vonása, amiért nem említik meg a kivégzéseket, sőt, azokat tagadják [48].

 

A legújabb hadtörténeti monográfia megerősíti a tömeges kivégzés tényét: „… harccselekmények közben elfogott felkelők közül közel 20 személyt a 37. kiskunhalasi lövészezrednél a statáriumra hivatkozva – minden vizsgálat nélkül a helyszínen kivégeztek.”[49] A szerző nem hivatkozik sem Szűcs Istvánra, sem a rá alapozott közleményre, habár ez az adata nem származhat a hivatkozásként megjelölt levéltári anyagból. Nem csupán azért, mert a kiskunhalasi ezred jelentésének a monográfia jegyzetében szószerint idézett része két személy kivégzéséről számol be[50], ami nem értelmezhető „közel húsznak”, hanem azért, mert a teljes eredeti okmány sem engedi meg ezt a kiterjesztést. Az ezredparancsnok, a politikai helyettese és az elhárító tiszt által aláírt, 1957. január 2-án kelt jelentés négy elfogott ellenforradalmár kivégzéséről számol be[51], hozzátéve, hogy 23 foglyot ejtettek. Ellentétben a hadtörténeti monográfia állításával, ez a jelentés nem hivatkozik a statáriumra[52]. Nem állítható, hogy „minden vizsgálat nélkül” történt volna mindez, hiszen a jelentés beszámol a foglyok kihallgatásának eredményéről, és kisebb statisztikát is közöl a kihallgatások során kiderült életrajzi adatokról, származásról, a büntetett előéletűek adatairól stb. [53] A jelentésben foglalt adatok számszerűségére vonatkozóan nem árt hangsúlyozni, hogy 1956 novemberében a Budapestre behatoló szovjet csapatok árulónak tartották és lefegyverezték a Kiss János laktanyában települt kiskunhalasi lövészezredet[54]. Csak a csapatzászlót sikerült biztonságba helyezniük[55]. Nyomós oka volt annak, hogy ebben a légkörben az ezred parancsnoka túlértékelje a jutadombi tevékenységüket (ahogyan az elesett ellenforradalmárok számának felnagyításával tette[56]). Semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a statárium keretei között kivégzettek számát esetleg csökkentse, de ő még a statáriumra sem hivatkozott, mert nem tartotta szükségesnek az eljárás különösebb indoklását. Jelenleg semmi nem indokolja annak feltételezését, hogy a kiskunhalasi lövészezred jelentése nem a készítők által ismert adatokat tükrözné.

 

2/a. Miután a szakirodalomban közreadott két változat között egyezés és különbség is volt, nem volt mellőzhető Szücs István visszaemlékezésének az elemzése. Ezt tőle 1991. november 5-én vette fel Bogyirka Emil pesterzsébeti múzeumigazgató[57], ismeretlen körülmények között. Ez a kiadatlan kézirat nem tartalmazza Szűcs nyilatkozatát, hanem azt az adatot felvevő átfogalmazta egyes szám harmadik személyben, de dokumentumról hiányzik az adatközlő Szűcs István aláírása. Forrásközlésnek tehát ez a kézirat nem tekinthető, forráspótló alkalmazása kellő forráskritikát igényelt volna, ami azonban az első közlésben nem valósult meg. Az adatot később felhasználók pedig a közleményt a forrással tartották egyenértékűnek.

Az adatfelvevő megfogalmazásában leírt változat szerint az ipari tanuló Szücs István[58] néhány társával együtt vett részt a Szent Anna kápolna körüli harcokban. A résztvevők számát a leírás nem tartalmazza. A kiskunhalasiak erős tűz alá vették a „kis csoportot”, aminek eredménye „néhány halott illetve sebesült lett”. Ezután a katonák bekerítették őket, „lefegyverezték és ütlegelések között vallatták”. A vallatások több órán át folytak, miközben azt ATRA gyár felől tüzeltek rájuk, „így többen meghaltak illetve megsebesültek”[59]. Ezután az elfogottakat „több csoportban”a vasúti sínekre parancsolták, majd sortűzzel lekaszabolták. Szűcs István csupán a lábán illetve az oldalhasi részén sebesült meg[60]. „Az elvonuló alakulat mögött megjelenő egészségügyi csapat” talált rá, elvitte a mentőállomásra, ahonnan beszállították a helyi SZTK-ba, innen néhány nap múlva kiengedték[61]. Szűcs, állítása szerint, november elején hazautazott Battonyára, 1957 elejétől ismét Csepelen folytatta tanulmányait.

 

Az adatfelvevő szerint Szücs a nyilatkozatához megjegyzést fűzött: a vallatások közben megjelent egy orosz páncélozott gépkocsi, amelyet ő is látott, őszerinte azért, hogy kivégezze a foglyokat. A magyar alakulat parancsnoka ezt a feladatot átvállalta, amit Szűcs évekkel később tudott meg, „ amikor találkozott a kiskunhalasi alakulatnál szolgált falubeliekkel”[62], akik egyébként Szüccsel és néhány, Battonyáról származó ipari tanuló társával a vallatások során kölcsönösen felismerték egymást.

 

Értékelve a felvett adalékokat, feltűnik, hogy azok között egyetlen számadat sem szerepel. Ezért a rá hivatkozó feldolgozás túlterjeszkedett forrásán, amikor 19 fő kivégzéséről írt [63], és nem támasztja alá a hadtörténeti monográfiában megjelölt „közel húsz” kivégzett adatát sem[64]. De maga a történet is tartalmaz szembeszökően valószerűtlen részleteket. Elsőként is a „több órán át” tartó vallatásokat. A kiskunhalasi lövészezred parancsa szerint október 26-án 12,00 órakor érkezett Soroksárra, ahol bevárták az összekötőt, hogy rendeltetési helyükre vezesse őket. A harcok ezt követően törtek ki, és 17,30-kor befejeződtek[65]. Második szakaszuk zajlott le az ATRA gyár körül, ahonnan a III. zászlóalj e harcok harmadik szakaszában tovább fejlesztette támadását a Szent Anna kápolna, majd a negyedik szakaszban a Gubacsi-híd irányába[66]. Tehát nem maradt több órányi ideje a vallatásokra.

 

Pádár Ottó azt nyilatkozta, hogy látta, amint a három foglyot az ő ütege felé kísérik, látta kivégzésüket is, de tettlegességet nem látott, ilyenről nem is hallott, habár harminc éven át rendszeresen találkozott a volt ezredtársakkal[67].

 

A Szűcs által felemlített orosz páncélozott gépkocsi nem lehetett más, mint a Hodosán ezredesért délben érkező szovjet összekötő tiszt, aki déltájban nem tudta teljesíteni a parancsot, és a Soroksári úton létesített torlasztól kénytelen volt visszafordulni, este viszont

beszállította Hodosán őrnagyot a Honvédelmi Minisztériumba[68]. Teljesesen megalapozatlan a battonyai illetőségű katonák és foglyok kölcsönös felismerésére vonatkozó közlés is. Pádár Ottó azt nyilatkozta, hogy ő csak 1957-ben ismerte meg Szücsöt Battonyán, korábban nem találkoztak, tehát a Jutadombnál az ő számára mindhárom fogoly egyaránt ismeretlen volt. Pádár volt battonyai osztálytársa és ezredtársa, aki foglyul ejtette Szücsöt, soha nem beszélt arról Pádárnak, hogy felismerte volna Szücsöt[69].

 

2/b. Az adatközlés évében készült film Szűcs Istvánnal [70]. Ezt még nem tudtam megnézni, de egy tanulmányban rátaláltam az alábbi, minősítésében és elvárásában a pesterzsébeti közlemény mellé illeszthető részletre:

„Gazdag Gyula filmje rávilágított egy súlyos, azóta sem tisztázott tragédiára a forradalom idejéből. Szűcs István exforradalmár elmondása szerint a kiskunhalasi lövészezred október 26-án foglyul ejtett egy kilencfőnyi felkelőcsoportot – amelynek ő is tagja volt –, és a nemzetközi konvenciókat súlyosan megsértve agyonlőtték foglyaikat, a mészárlást csak Szűcs élte túl [71].”

Ha ez az idézet pontosan adja vissza Szűcs filmbéli szavait, akkor a 9 fő behelyettesíthető a pesterzsébeti adatfelvételben szereplő „kis csoport” helyére[72], de semmiképpen sem támasztja alá a hivatkozó, vagy az újabb szakirodalom 19 fős adatát[73]. Ahhoz mérten, hogy a recenzens szerint sem tisztázott ez a súlyos tragédia, nincs eléggé alátámasztva az a minősítés, hogy „a nemzetközi konvenciókat súlyosan megsértve”. Budapesten 1956. október 26-án részleges kijárási tilalom és statárium volt, amit a törvényesen megválasztott, Nagy Imre vezette kormány hirdetett ki. A Kossuth Rádió 10 óra 1 perckor ismételten beolvasta a közleményt, „hogy mindazokra, kiknek kezében fegyver van, a tisztogató csapatok tüzelnek”[74]. Ezt, illetve a megértést elősegítő, a helyzetet elemző riportokat, közleményeket folyamatosan ismételte a rádió. A kijárási tilalom ezen a napon 15,00 órakor lépett életbe, ezt a rádió ismételten közölte. 14,08 órakor (lényegében a Jutadomb körüli harcok kitörésekor) a rendfenntartó fegyveres erők főparancsnoksága rádióközleményben kérte a fegyveres fiatalokat az „oktalan vérontás” beszüntetésére[75]. A harcok értékelésére tanulmányban kívánunk visszatérni, de a „nemzetközi konvenciók”mellett mindenképpen szükséges figyelembe venni a hazai feltételeket is.

Visszatérve Szűcs visszaemlékezéseinek immár két változatára, illetve a film számadatát kivéve az elsőre, abban néhány különös részlet fedezhető fel. Ilyen a battonyai illetőségű katonák és áldozatuk találkozása. Kalandfilmbe inkább, mint a valóságba illő részlet: a Jutadombon támadó kiskunhalasi lövészezred battonyai illetőségű katonái és a velük szemben harcoló Szücs István kölcsönösen felismerik egymást, a katonák órákon át ütlegelik földijüket, hitük szerint kivégzik, majd „évekkel később[76]” odahaza, Battonyán ismét felismerik egymást, elbeszélgetnek, és a volt honvédek annyira bizalmukba fogadják egykori áldozatukat, hogy beszámolnak a harc Szücs számára ismeretlen, és a források ismeretében bizonyára katonai titoknak minősülő részleteiről.

Nem jöttem rá, hogy mi indokolta Szücs István visszaemlékezésében a battonyai ismeretség többszörös felemlegetését? Ezért tovább kutattam, és a Történeti Levéltárban ráakadtam az 1991-es történet első, 1960-ban kelt változatára[77], amiről Szücs István hallgatott 1991-ben.

2/c. Helyszín a békéscsabai rendőr főkapitányság, időpont 1960. május 14. Tárgya: a mezőkovácsházi ügyeletes rendőrtiszt jelentése Szücs István battonyai születésű budapesti lakosról, aki „munkásőr egyenruhában sétált az utcán [78]”.(Bizonyára édesanyjánál járt-M.E.) Nem jól tette, mert feljelentették őt. A mezőkovácsházi jelentés szerint a feljelentő a kiskunhalasi lövészezred egyik volt katonája, Pádár Ottó volt. A hírre még aznap kiszállt Battonyára a békéscsabai megyei rendőrfőkapitányság egyik tisztje. Azt jelentette, hogy meghallgatta Pádár Ottót, aki „nem tartotta összeegyeztethetőnek, hogy jelenleg a munkásőrség kötelékében teljesítsen szolgálatot” az, aki ellene és több katonatársa ellen fegyverrel harcolt[79], és rögzítette, hogy Pádár írásban jelentette fel Szücsöt.

 

Erről Pádár Ottó azt mondta, hogy soha nem tett írásbeli feljelentést, Szücsöt szóban sem jelentette fel, nyomozóval nem beszélt[80]. Amikor megneveztem a jelentést író rendőrtisztet, annak neve semmit nem mondott neki.

 

A Battonyán eljáró békéscsabai rendőrtiszt a helyszínen kiderítette, hogy Szücsnek nincs sem munkásőr igazolványa, sem fegyvere, esküt nem tett, tehát illetéktelenül hordta az egyenruhát. A rendőrtiszt kérdésére, hogy ezt miért tette, azt válaszolta: azért, hogy dicsekedhessen vele, hogy „anyjának van egy munkásőr fia is”[81]. Nem lehetett megállapítani, hogy a munkásőr egyenruha viselése jogos-e, ezért Szücsöt őrízetbe vették, és Békéscsabán kihallgatták.

 

A Békéscsabai Rendőrfőkapitányság erről távmondatot küldött Budapestre. Ebben úgy fogalmaz, hogy „Szücs Istvánt, több volt kiskunhalasi katona, battonyai lakos – jelenleg munkásőr – jelentette fel, akik között most is van olyan személy, akit Szücs és társai sulyosan megsebesitettek és még jelenleg sem gyógyult fel sérüléseiből egészen.” [82]

 

Ezzel kapcsolatban Pádár Ottó elmondta, hogy soha nem volt munkásőr, sőt még párttag sem[83]. Kategórikus állítását nem volt okom kétségbe vonni, ezért ismét elemeztem az első rendőri jelentést. Abban egy személy neve bukkan elő, nevezzük M-nek, aki munkásőr is volt, és Szücs István nagybátyját jelentette fel, habár attól visszalépett, hogy ezt írásba foglalja[84]. Mihelyt kimondtam M. nevét, Pádár Ottónak eszébe jutott az igazi történet. Ő már korábban mesélt Szücs Istvánról M-nek és egy további községi bizalmi személynek. 1960 májusában egy este moziban volt, ahonnan M. és barátja kihívták, és megmutattak neki egy munkásőr egyenruhában motorozó fiút, mondván, hogy szerintük ő az a Szücs, akiről Pádár beszélt nekik. Pádár nem tehetett mást, beazonosította előttük Szücsöt, de nem jelentette fel [85].

 

Ekkor vált érthetővé a rendőri jelentés másik mondata, amit a rendőrtiszt egyébként Pádárnak tulajdonított: „Pádár Ottót meghallgattam, aki elmondja, hogy Szücs és 2 társa, gyanusitható erősen azzal, hogy az alakulatukhoz tartozó hiradós szds-t ők gyilkolták meg…[86]”. Ez a mondat azonban nem származhat Pádár Ottótól, aki pontosan tudta, hogy ezredének felderítő főnökét lőtték le[87], és nem a híradós tisztjét.

 

Ebből az következik, hogy Pádár nevének felhasználásával leginkább M. tehetett feljelentést. Talán azért nem vállalta ennek személyes kockázatát, mert az általa szóban feljelentett nagybácsi mint százados a csepeli gyárőrség/munkásőrség parancsnoka volt, és Szücs István éppen a csepeli munkásőr zászlóaljba jelentkezett [88]?

 

A kiskunhalasi lövészezred harcait jól ismerték Battonyán Pádár Ottó és a többi battonyai volt ezredtárs elbeszéléséből. A békéscsabai rendőrtiszt mindenesetre Pádár Ottó állítólag írásban tett feljelentésére hivatkozik, amit azonban nem csatolt a jelentéshez. Ez a jelentés kitér a kiskunhalasi lövészezred jutadombi harcára is. Eszerint Pádár Ottó a kiskunhalasi II. számú ütegnél teljesített szolgálatot. Amikor tüzet nyitottak rájuk, és ennek áldozatává vált Jurinovits százados, ez az üteg lőtte szét a Szent Anna kápolna tornyát, ahonnan vélhetően a tüzet kapták[89]. Pádár Ottó állítólag elmesélte a rendőrtisztnek, hogy egy battonyai katonatársa, nevezzük B-nek, foglyul ejtette Szücsöt és egy vele egyidős társát, továbbá egy idősebb férfit [90]. Miután statárium volt, „parancsnokuk parancsára” kivégezték mindhárom személyt. „Több sorozat után Szücs egy árokszélén megcsuszott…mozdulatlan maradt”. A „tűzparancs megszüntetése után az alakulat eü. beosztottja bekötözte, majd kórházba szállították. Így Szücs életben maradt. Vele lévő két társa meghalt.”[91]

Ezt a történetet én lényegében én is így hallottam Pádár Ottótól, de nem árokról, hanem homokgödörről beszélt[92].

Pádár Ottó tőlem hallott először az ezredparancsnoka által több, mint három évvel korábban készített bizalmas jelentésről[93]. Annak adatát tehát nem ismerhette, pedig megerősíti az övét, mert közli, hogy kivégeztek egy idősebb férfit, mint Jurinovits százados gyilkosát, és két foglyot, akik „szidalmazták a hadsereget”[94]. A két független forrás egymást igazolja: a Szent Anna kápolnánál vívott harcok után három férfit végeztek ki (illetve, fogolyszökés közben egy negyediket), nem többet. Pádár Ottó magától értetődően hivatkozik a statáriumra[95], amire az ezredparancsnok jelentése nem, tehát a helyszínen harcoló honvédek tudtak a statáriumról, és ezért utólag is jogosnak érezték cselekedeteiket.

 

Ide kívánkozik az, hogy az ezred harcait népszerűsítő könyv csak a szökés közben lelőtt fogolyról ír. A többi fogoly lelövésének a lehetőségét is tagadja: „Ezek már foglyok. Majd a törvény ítélkezik felettük….nem vagyunk banditák…[96]” – oktatja az ezred elhárító tisztje az egyik, kivégzésre hajlamos katonát. Ez a nagyközönségnek szánt részlet nyilvánvaló elferdítése a történteknek. Ezt a torzítást nem vállalta fel Hodosán Imre ezredparancsnok, aki nyilvános emlékiratában nem tagadta le azt, amit titkos jelentésében elismert. Diplomatikus fogalmazása felér a beismeréssel: „Nem tudom, hogy a harcok hevében…minden esetben a foglyul ejtés volt-e a céljuk, vagy pedig a leszámolás azokkal, akik megtámadtak minket [97]”.

 

Visszatérve az eseményekhez, Pádár Ottó előadása egy érdekes ponton egyezik meg Szücsével, a segítségnyújtás kérdésében. Szücs elmondta, hogy őrá egészségügyi csapat talált, amely az elvonuló csapat után érkezett. Még ebben a megközelítésben is az őt bekötözők ugyanahhoz az alakulathoz tartoztak, mint a kivégzők. Pádár tájékoztatása azért érdekes, mert életszerűbb: a harcoló üteg közelében bizonyosan voltak egészségügyiek (az ezrednek 22 katonája sebesült meg a harcban[98]), és ők kötözték be Szücsöt[99], a rendőri jelentés szerint „a tűzparancs megszüntetése után”[100]. Ebből következik, hogy a kivégzés elrendelése után a kijelölt katona (Pádár Ottó szerint egy leszerelés előtt álló tizedes, akinek nevét nem tudta [101] ) sortüzeket adott le, az elöljáró tiszt tüzet szüntetett, ezt követően derült ki, hogy az egyik kivégzett még él, őt bekötözték, és – itt következik Szücs visszaemlékezése – elvitték a Soroksári úti mentőállomásra, ahonnan a mentő kórházba szállította[102].

 

Összevetve Szücs és Pádár visszaemlékezéseit:

- bizonyos, hogy a kiskunhalasi lövészezred katonái a statárium keretei között kapott parancsra kivégeztek három, harcban elfogott civil személyt,

- egyikük, Szücs István ezt túlélte,

- a kiskunhalasi egészségügyiek ellátták sebeit, elvitték a legközelebbi mentőállomásig.

 

A tömeges vérengzésről szóló közlések tehát megdőltek. Maradt a kegyetlenkedésről, az órákon át tartó ütlegelésről és vallatásról leírt állítás, továbbá a battonyai ismeretség kérdése, utóbbi fontosságát Pádár Ottó beszámolója aláhúzta. Ezek azonban késői elemek Szücs

történeteiben: R. főhadnagynak tett nagyon részletes vallomásában (csakúgy, mint Békéscsabán, vagy éppen 1956 októberében Pesterzsébeten) Szücs még nem panaszkodott arról, hogy vallatták vagy verték volna a kiskunhalasi katonák. Ekkor még arról is hallgatott, hogy a kiskunhalasiak között battonyaiak is voltak.

 

A Békéscsabai Rendőrfőkapitányságon 1960-ban Szücs István őrízetes beszámolt az 1956. október 26-i eseményekről. Elmondása szerint a Szent Anna kápolna körül „kb. 19-en voltunk …tüzet nyitottunk az alakulatra”[103]. Szücs rögtön helyesbített, hogy ő nem lőtt, a katonák foglyul ejtették őt, Rásó László és Magyar László ipari tanulókat, később még három személyt, és hatukat vitték kivégezni[104]. Ez a szám azt jelenti, hogy Szücs eddigi három előadásában háromféle adat szerepel.

 

„Mind a hatunkat levittek egy kavicsbányába, és végrehajtották az ítéletet”olvasható ugyanitt. 1991-ben Szűcs már arról nyilatkozott, hogy a vasúti sínekre parancsolták őket, ahol sortűzzel lekaszabolták[105], és nem említett kavicsbányát. 1960-ban így folytatódott a vallomás: „Akkor összeestem. Késő este egy egészségügyi talált meg ott, aki elsősegélyben részesitett”[106].

 

Ütlegelésről, vallatásról Szücs nem számolt be. Az 1991. évi adatközlés más részletekben, így a helyszínt illetően is eltér ettől, amire később visszatérünk.

 

2/d. A Békéscsabai Rendőrfőkapitányság jelezte, hogy Szücsöt a battonyai munkásőrök, volt kiskunhalasi katonák, meg akarják verni, tehát saját érdekében is Budapestre kísérik[107]. Itt 1960. május 18-án a Szücsöt a Belügyminisztérium rendőrtisztje hallgatta ki, nevezzük R. főhadnagynak.

 

Szücs István történetének újabb változata meglepő fordulattal kezdődik. 1957-ben „a vizsga letevéséhez még gyakorlati munkát kellett végeznem; igy visszakerültem a battonyai gépállomásra. 1958. juliusában tettem le a segédvizsgát Békéscsabán. Majd 1958. julius 24-től dolgozom a Csepeli Acélműben, mint lakatos segéd.”[108] Ez a fordulat azért meglepő, mert a többi változatban Szücs egy szóval sem említette battonyai tartózkodását. Néhány nappal korábban Békéscsabán, három évtizeddel később Budapesten azt állította, hogy 1957 elején visszakerült Budapestre, és a csepeli iparitanuló iskolában folytatta tanulmányait[109]. A Szücsről készített környezettanulmány igazolja Szücs állítását battonyai tartózkodásáról[110].

 

Ismét előkerült a battonyai katonák és áldozatuk ismeretségének homályos ügye. Battonya a román határ menti nagyközség, lakosainak száma kevesebb, mint 7.000, 1956-ban aligha lehetett több 10.000 főnél.[111] A mindössze 2 x 2 km kiterjedésű település főterét két jelentősebb utca fogja közre. Szücs István az egyikben, Pádár Ottó a másikban lakott. Szücs István „…a battonyai gépállomáson dolgozott 1957. március 6-tól 1958. július10-ig. Rendesen viselkedett, munkáját elvégezte. A KISZ részéről kulturális ügyek intézésével lett megbízva, azt lelkiismeretesen elvégezte.1958-ban jeles eredménnyel szabadult.”[112]

 

Szücs másfél évig dolgozott a battonyai gépállomáson, ahonnan hazajárt, és ott az életét élte. A határszéli nagyközségben bizonyára mindenki ismert mindenkit, Szücs itt tartózkodása nem maradhatott titokban. Bármennyire is hihetetlennek tűnt fel, találkoznia kellett a volt kiskunhalasi katonákkal! Pádárról egyébként állítja is ezt Szücs R. főhadnagynak, aki előtt megnyílt: „Később tudtam meg Pádár Ottó nevű ismerősömtől – Battonyai (sic!-M.E.) lakos – hogy ott a harcban egy parancsnok meghalt. Azonban azt nem tudom, hogy melyik oldalról lőhették le.”[113] Milyen érdekes: a békéscsabai rendőrtiszt battonyai informátora sem tudta pontosan, milyen parancsnok halt meg, ugyanis, nevét nem említve, híradós századost említett meg feljelentésében[114] felderítő főnök helyett. Az pedig több, mint érdekes, hogy Szücs elhallgatta R. főhadnagy (és korábban a Békés megyei rendőrök) előtt, hogy Pádár Ottó nem egyszerű „ismerőse” volt, hanem katona, akivel jutadombi ellenfelek voltak, és aki tanúja volt az ő kivégzésének. Különös, talán kihallgatási taktika, hogy Pádár igazi szerepéről R. főhadnagy a Békés megyei kollégáitól, ők pedig battonyai információkból tudtak, mégsem észrevételezték Szücs nyilvánvaló csúsztatását.

 

R. főhadnagynak tett vallomása szerint Szücs a Soroksári úthoz képest mélyen helyezkedett el, csak hallotta a motorzajokat.[115] Ezt a helyszín ma is alátámasztja[116]. Ha ez így igaz, akkor az 1991. évi 2/a budapesti változatban említett páncélkocsi-történetet[117] Szücs szintén utólag hallhatta, mert arról a helyről a páncélkocsit – akkori állítása ellenére – nem láthatta.

 

Térjünk most vissza a Szent Anna kápolnánál vívott harcoknak az R. főhadnagy előtt 1960-ban elmesélt, az ismertek közül a legrészletesebb változatához.

 

Szücs előadása szerint barátjával, Rásó László ipari tanulóval együtt kapott puskát október 26-án a rendőrség előtt. A fegyvereseket két teherautóra szállították fel. Szücsén egy idős, szakadt ruhás személy intézkedett[118]. Az ATRA gyár közelében ez az idős ember két csoportot alakított. Szücs és Rásó a Szent Anna kápolna melletti szemétdombhoz került. Mögöttük egy harmadik iskolatársuk, Csőke László helyezkedett harchoz. Senki nem mutatta meg, hogyan kell bánni a puskával. Az idős ember vezényszavára mindenki tüzet nyitott, de Szücs nem boldogult a puskájával. Mögötte súlyos sebet kapott Csőke, de nem tudtak rajta segíteni, mert amint megmozdultak, tüzeltek rájuk a kiskunhalasi katonák. Végül fogságba ejtették mindkettőjüket, majd az idős férfit is, később még három férfit. Egy iskolatársuk már a sínen feküdt holtan. A kikérdezés után egy mély árokban állították fel őket. ” A lövések után láttam, hogy valamennyi társam elesik és meghal.”[119]

 

Ebben a változatban a kivégzést illetően immár egy harmadik helyszínre emlékszik Szücs István: most nincs szó homokbányáról, arról sem, hogy a vasúti sínekre fektették volna a

 

 

katonák az áldozatokat. Ha nem is árokra, de homokgödörre emlékszik Pádár Ottó, szavait fentebb idéztük[120].

 

Tanulmányom anyaggyűjtése közben Kapcsos János , az 56-os Vitézi Lovagrend hadnagya elmondta, hogy tudomása szerint Szücs István egy árok szélén állt, és a többiek előtt becsúszott vagy beesett oda, ezért élte túl a sortüzet. Kapcsos ezt a változatot Gyergyói Ferenc és Dornis Mihály volt nemzetőröktől hallotta a pesterzsébeti veteránok között. (Időközben mindketten elhúnytak.) Gyergyói és Dornis nem voltak a helyszínen október 26-án, később éveket töltöttek börtönben, tehát a történetet csak utólag hallhatták, és mert az 1960-ban felvett rendőrségi jegyzőkönyvek tartama titkos volt, csak maga Szücs lehetett a forrás. Ezek szerint Szücs más változatot mesélt el Bogyirka Emil múzeumigazgatónak, és mást az egykori nemzetőröknek.

 

Pádár Ottó úgy emlékezett, hogy Szücs oldalt csúszott.

 

Szűcs ennek ellenkezőjét mondta R. főhadnagynak: végignézte társai elestét. Így folytatta:

 

„Egy egészségügyi katona – magyar – odajött hozzám és megvizsgált. Majd felsegitett és fel akart vinni az árokból, de én magam, a saját lábamon felmentem, majd hordágyra tettek és elsősegélyben részesitettek. Később a sebesülésem súlyossága miatt beszállitottak az erzsébeti SZTK-ba”[121].

E szavaival Szücs igazolja Pádárt, hogy magyar egészégügyi katona látta őt el. A sebesülés súlyossága kétségtelen, de annyira nem volt súlyos a seb, hogy Szücs ne tudott volna saját lábán felmenni az árokból.

 

Különösen e helyütt nem mellőzhető a battonyai ismeretség. Szücs 1991-ben határozottan állította, hogy ő és több ipari tanuló társa Battonyáról került a fővárosba, ezért ismerték fel kölcsönösen egymást a kiskunhalasi ezred battonyai katonáival[122]. 1960-ban R. főhadnagynak Szücs három társát nevezte meg. R. hadnagy leellenőríztette a három fiú adatait. Szücs barátja, Rásó László budapesti (Szücs szerint mezőtúri), Csőke István siófoki, Magyar Zoltán szlanki[123]. Mi az oka annak, hogy Szücs minden állítása megdől, ami a battonyai ismeretségre

vonatkozik? Talán az, hogy ha többi társa is battonyai, és egyszerre végzik ki őket, és ő túléli, akkor ez vakvéletlen. De csak Szücs volt battonyai, csak ő maradt életben, ezt a tényt a katonák nem jelentették, legalábbis az ezred jelentése nem említ túlélőt, és a kivégzettekről közölt adata Szücsöt magában foglalja. A ködösítés mintha azt sugallná, hogy Szücs nem véletlenül maradt életben.

 

Erről többször is megkérdeztem Pádár Ottót. Ő egyértelműen állította, hogy senki nem ismerte fel Szücsöt. Amikor megkérdeztem, hogyan maradhatott mégis életben, azt válaszolta,

éppúgy, mint ő: a lövés nem ért sem csontot, sem nemes szerveket. Szűcs a lábán és hasa oldalán három lövedéktől szenvedett ilyen sérülést, Pádár aznap este a hasán [124].

 

Mindenesetre pár hónap múltán Battonyán el tudott beszélgetni egymással a volt katona és a volt áldozat. Ezekben a hónapokban mégsem jelentette fel senki Szücsöt. Ezzel kapcsolatban Pádár Ottó elmondta, hogy bármikor fel tudja idézni a három kivégzett fogoly arcát, alakját, kivégzésüket. Amikor Battonyán ráismert a kivégzett fiúra, szóba elegyedtek, és egymás között lerendezték a történteket. Pádár nem volt bosszúálló, és nem tartozott a feljelentők közé. Ellenkezőleg: hozzásegítette Szücsöt, hogy megtalálja helyét az életben. 1957-ben alakult meg a KISZ szervezet Battonyán, azon pedig egy belül egy tánccsoport. Pádár javaslatára Szücs belépett a KISZ-be, és részt vett a kulturális munkában [125].

 

Szücs István néhány évvel ezelőtt pontosította a pesterzsébet-soroksári 1956-os hősi halottak jegyzékét[126]. Közlése szerint Csőke István a tűzharc során kapott halálos sebet.[127] Magyar Zoltán szerinte a kiskunhalasiak fogságába esett, akik több órás vallatás után kivégezték[128]. Ez a közlés ellentétes az R. főhadnagynak Budapesten tett vallomással, amely szerint a foglyul ejtett Szücs azt látta, hogy a síneken már holtan fekszik egy iskolatársa[129], akit nem nevezett meg, de Csőkén és Magyaron kívül további iskolatársról nem tudunk. Szücs nem látta, hogy ezt a társát kivégezték volna. A rendőrségi adatok szerint Magyar Zoltán október 25-én halt meg, gázolás következtében [130]. A pesterzsébeti temető jegyzékében ugyanezt az adatot találtam meg[131].

 

Összegezve: Szücs István 16 éves iparitanuló megfelelő felkészítés nélkül került bevetésre a forradalom védelmében, de esélye sem volt a kiskunhalasi gépesített lövészezred katonáinak feltartóztatására. Fogolyként kellett felsorakoznia azzal a biztos tudattal, hogy fiatal élete most véget ér, kivégzik. Hallotta a sortüzet, érezte testén a lövedékek becsapódását. Mégis túlélte saját kivégzését, miközben látta társaiét. Később az élete másként alakult, mint a forradalom és szabadságharc bebörtönzött, megkínzott, megalázott résztvevőié – de néhány órára a forradalom részese volt. Borzalmas emlékeivel együtt kellett élnie, és nemcsak az határos a csodával, hogy akkor életben maradt, hanem az is, hogy ép elmével viselte sorsát[132].

 

Ezeknek az emlékeknek a rendezése, újragondolása meghaladta erejét. Több változatban megismert visszaemlékezésének csupán néhány, fent kiemelt alapadata erősíthető meg más forrásból, de a további részletek többsége egymásnak is és más forrásoknak is olyan mértékben ellentmond, hogy nem tekinthető hitelesnek.

 

A kiskunhalasi lövészezred négy fogoly (köztük Szücs) kivégzését a titkos jelentésében beismerte, túlélőt nem említ. Ez a szám Szücs István visszaemlékezése ismeretében, vagy annak ellenére továbbra is mértékadó. Nincs hiteles bizonyíték arra, hogy a katonák órákon át ütlegelték volna áldozataikat. A foglyok túlnyomó többségét átadták a hatóságoknak, a kivégzését túlélő, sebesült Szücs Istvánt elsősegélyben részesítették. Utóbb Battonyán a volt kiskunhalasi honvédek több, mint három éven keresztül nem jelentették fel egykori ellenségüket, habár ő az akkori törvények szerint fegyveres ellenforradalmi tevékenységet fejtett ki, amiért egyébként ezekben az években 10 évtől életfogytig terjedő börtönbüntetést szabtak ki a polgári bíróságok. A rendőrségi kihallgatásokon Szücs István sem beszélt arról, hogy milyen körülmények között találkozott a battonyai illetőségű volt honvédekkel.

* * * * *

Az 1956-os forradalmároknak és szabadságharcosoknak évtizedeken át nem adatott meg az, hogy beszéljenek sorsukról, megpróbáltatásaikról, börtönéveikről. Sokan áldozták legszebb éveiket, egészségüket a forradalom védelméért, a szabadságharc vállalásáért, és szabadulásuk után elvitte őket az idő előtti halál, sokan még a rendszerváltást sem érték meg. A veteránokat a könyörtelenül múló idő mára megtizedelte.

 

A forradalom részeseiből-áldozataiból elemi erővel tört ki mindaz, amit átéltek, az utókorból pedig a vágy, hogy mindezt megismerjék. Az ember gyarló: a hősi kort olyannyira magáénak érzi, olyannyira azonosul vele, hogy gyakorta a saját életének részeként éli meg azt, amivel azonosulni akar.

 

Nehéz, olykor hálátlan történetírói feladat átérezni az emberi sorsot, egyszersmind kideríteni, mi is történt valójában? Jelen tanulmány nem az 1956-ban hazánk jövőjéért áldozatot hozó egykori harcosok személyének a kritikus megítélése, hanem azoknak a nehézségeknek a dokumentálása, ami elől a történész nem térhet ki. Erre a korszakra is érvényes, mint bármely másikra: a források lehetséges legteljesebb feltárása és kritikája nélkül nem célszerű emlékiratokat megdönthetetlen hitelű alapnak tekinteni, iránytűként felmutatni.

 

 

Üzenetküldés Tanulmányomat, melynek elválaszthatatlanrésze az Interjú Pádár Ottóval, kutatók a szokásos hivatkozás feltüntetésével felhasználhatják. Részben vagy egészében történő másolása, bármely adathordozóra történő rögzítése, másodközlése kizárólag írásbeli hoz E-mail címed: Szöveg: