Isonzó-Monte San Michele 1916

Augusztus,Monte San Michele 19

Augusztus

Marossy Endre:

13. A Doberdó legvéresebb csatája-Isonzo-Monte San Michele 1916

(Monte San Michele hősei a hatodik Isonzó-csatában 1916. augusztus 4-8.)

1916. július 29. szombat délelőtt a szelíden kanyargó Isonzó mentén. Két éve kezdődött a nagy háború, amit ma első világháborúnak nevezünk. Dr. Bárczy István, Budapest székesfőváros polgármestere látogatást tesz a budapesti 1. honvéd gyalogezrednél. A segeti táborban felsorakozik a néhány napi pihenőre rendelt ezred mindhárom zászlóalja, a tisztekkel együtt 1.607 fő és négyszöget alkot. Élén Reviczky László alezredes, mögötte a zászlóaljparancsnokok, majd a századparancsnokok vezényletével a sokat próbált honvédek.

AZ OLASZ TÁMADÁSOK CÉLJA

Az olasz haderő az első négy Isonzó-csatában nem tudott áttörni Trieszt felé, hadműveleteik nem értek célt, de lépésről lépésre szorították vissza a Karszt-fennsíkon, magyar nevén a Doberdón az osztrák-magyar csapatokat. Az olasz előrenyomulást a Velence-Trieszt útnál a Hermada, északabbra, az Isonzó (Szlovéniában Soča) kanyarulatánál, a közeli Wippach (Vipava,Szlovénia) folyó torkolatánál a Monte San Michele és délnyugati bástyája, a Monte San Martino bevehetetlen várként állította meg.

Az első négy Isonzó-csatában a támadó olaszok mintegy kétszázharmincezer katonája esett el, sebesült meg, került hadifogságba, mindhiába. Az osztrák-magyar csapatok száznyolcvanezer katona (a Don-kanyarnál 1943-ban elesett honvédek száma négyszeresének) véráldozatával minden támadást feltartóztattak. Ha néhányszáz négyzetmétert, egy-két négyzetkilométert feladtak is, az eddigi védelmi ütközetek győzteseinek tudhatták magukat. Tartani tudták az olasz támadások másik fontos célját, a görzi (Gorizia,Olaszország, Nova Gorica, Szlovénia) hídfőt is. Méltán kapta meg a 2. osztályú Vaskorona-rend kitüntetést a 20. hadosztály parancsnoka, Lukachich Géza vezérőrnagy, aki viszont napiparancsában katonáit nevezte Monte San Michele hőseinek. A parancs e részét a napilapok is közölték, így a kitüntető elnevezés rajta maradt a 20. honvéd hadosztályon.

A negyedik Isonzó-csata után az osztrák-magyar és az olasz hadvezetés más utat keresett a döntéshez. Conrad von Hötzendorf vezérezredes, a Monarchia vezérkari főnöke Dél-Tirolban vonta össze minden nélkülözhető hadosztályát, sőt, kockázatot vállalva, a nem nélkülözhetőekből is néhányat. Azért kényszerült erre, mert kollégája, Falkenhayn, a német vezérkar főnöke, legalább úgy ragaszkodott saját rögeszméjéhez, a verduni támadáshoz, mint Conrad a dél-tirolihoz: végül egyik szövetséges sem segítette a másik támadását. Conrad számára ez azt jelentette, hogy kellő erő nélkül nem tudta átkarolni a dél-tiroli olasz állásokat hadászati méretekben az Isonzó felől is, ezért inkább erőket vont el az Isonzó menti 5. hadseregtől. Gróf Luigi Cadorna hadseregtábornok, az olasz főparancsnok nagyarányú átszervezést és átcsoportosítást hajtott végre. Eközben arra a hírre, hogy a németek Verdunt ostromolják, támadást kezdeményezett a nyugati front tehermentesítésére. Ez volt a néhány napos ötödik Isonzó-csata 1916 márciusában.

HÍDFŐ AZ ISONZÓNÁL

Conrad májusi dél-tiroli támadása sikeresen indult, de a front áttörése itt éppúgy elmaradt, mint az Isonzó-csatákban az olaszok esetében. A mérleget az orosz haderő billentette le: június 4-én Luck térségében Bruszilov tábornok, a déli orosz arcvonal parancsnoka a világháború legnagyobb csapását mérte az osztrák-magyar haderőre. A központi hatalmak a világháború eddigi legválságosabb időszakát vészelték át. Indokolt volt az aggodalom: mi lesz a doberdói harctéren? Cadorna a dél-tiroli hadműveletek alatt is folytatta előkészületeit. Az eddigi, vereséggel felérő csekély eredményeket hozó hadműveletek tapasztalatai alapján különösen megnövelte az aknavetők és a tüzérség, továbbá a géppuskák számát. Első ízben tervezték a repülők bevetését a gyalogsági közvetlen támogatására. A folyamatosan érkező hadianyag, az élőerők növelése és kimeríthetetlennek tűnő pótlása megalapozta a siker reményét. Cadorna változtatott a támadások célján is. Felhagyott a csupán veszteségeit növelő trieszti irányú kísérletekkel, és északkelet felől igyekezett kikapcsolni a Doberdó kulcsát: a Monte San Michelét. Ezt a célt akkor érhette el, ha egyenesen a görzi hídfő ellen intéz támadást. Itt kiváltképp fájdalmas vereséget mérhet a közös hadseregre, hiszen Görz tartományi székhely volt, és az olasz irredenta mozgalom egyik jelentős célpontja. Görz elfoglalása azt is jelenthette, hogy e városig terjedően mindenhol az Isonzó keleti partja mögé vetik vissza a császári és királyi haderőt, és az Isonzón átkelt olasz csapatok a Monte San Michele mögé kerülnek.

Az olasz támadás tehát nem csupán a propagandisztikus görzi bevonulást célozta, ahogyan ezt a központi hatalmak igyekeztek beállítani, hanem az első lényeges sikert: az Isonzó keleti partján eddig megvédett első osztrák-magyar védelmi rendszer elfoglalását, a Doberdó-fennsík sok vérrel öntözött nyugati harmadának kiürítését.

TÚLERŐBEN AZ OLASZOK

A fenyegető veszély elhárítására igyekezett felkészülni Boroević Svetozar vezérezredes eddig eredményes 5. hadserege. Igyekezett, de ebbeli törekvésében magára maradt: védelmi ereje átmenetileg csökkent a dél-tiroli támadás idején. Az oroszok lucki támadása felemésztette a Monarchia anyagi és emberi erőforrásait. Nem volt remény az olasz hadsereg hadianyagban mutatkozó fölényének ellensúlyozására, de még a létszámbeli túlsúly kiegyenlítésére sem. 1916 nyarán az Isonzó-fronton 34 frissen feltöltött és jól felszerelt olasz dandár készült támadásra 18, az eddigi harcokban megfogyatkozott császári és királyi dandár ellen. A Doberdó elfoglalása az Aosta hercege által vezetett 3. olasz hadsereg feladata volt. A Monte San Michele körzetében 6 olasz dandár ellen a 20. honvéd hadosztály 4 dandára készült a harcra. Egy katonánkra legalább három olasz jutott.

A Monte San Michele védelmében részt vettek a császári és királyi, akkori szóhasználattal közös ezredek, továbbá a honvédségnek megfelelő ausztriai Landwehr alakulatok is. Az olasz támadások tetőpontján azonban a hadtest parancsnoka, József főherceg elsősorban a magyar honvéd alakulatokban bízott meg, és e válságos napokon rendre őket küldte harcba. Így történt ez most is: a budapesti ezred, amely a 2. Isonzó-csatától folyamatosan harcolt a Monte San Michelén, a debreceni 3. honvéd gyalogezredet váltotta fel. Miután a Monte San Michele szikláiba vájt aknák felrobbantása sem hozta meg a várt eredményt, mintegy végső megoldásként az osztrák-magyar hadvezetés gáztámadást hajtott végre. Célját, hogy az Isonzó partjáig tolja előre védelmi állásait, megközelíteni sem tudta. Nem maradt más eszköze, mint a védelmi előkészületek fokozása. Július közepén kezdte meg a 20. honvédhadosztály a 3. védővonal kiépítését, 3-4 kilométerrel a Monte San Michele mögött, a Vallone-völgy keleti peremén, Lokvica, Oppachiasella előtt, egészen a tengerparti Duinóig.

HONVÉDEK A MONTE SAN MICHELÉN

1916. június 29-én Bárczy István látogatása után az 1. honvéd gyalogezred még kapott néhány nap haladékot a felkészülésre. A budapesti ezred a székesfehérvári 17. gyalogezreddel együtt alkotta a 81. honvéd gyalogdandárt, ez pedig a 39. dandárral együtt a nagyváradi 20. honvéd hadosztály alárendeltségébe tartozott. A 39. dandárt a debreceni 3. és a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred alkotta.

(A Bárczy István polgármester látogatására felsorakozottak közül a most kezdődő ütközet negyedik napját csak minden negyedik katona tudta megkezdeni. A szemlén felsorakozó, életerős fiatal férfiak közül e három nap alatt minden negyedik hősi halált halt, ugyanennyi közülük életre szóló sebesüléssel vált hadirokkanttá, a többiek megúszták sebesüléssel, illetve hadifogságba estek. Az 1. honvéd gyalogezred létszáma mintegy 300 főre, azaz két századra olvadt le. A pótlások ellenére a hatodik Isonzó-csata befejezése után a három zászlóaljból csak kettőt lehetett felállítani.)

Most, a harc előtt még mindenki tette a dolgát a már jól ismert Monte San Michelén. József főherceg parancsára még az ötödik Isonzó-csata előtt a védelmi vonalat századonként védőszakaszokra osztották, ezek német elnevezése Biene. A számozásuk 1-11-ig terjedt, és ezeket a számokat a saját tüzérség felé hatalmas számjegyekkel jelezték. Ily módon a tüzérség gyorsan és hatásosan tudta biztosítani a századkörletek védelmét. Maga a Monte San Michele a déli részén két, egyaránt 275 m magas kúphoz csatlakozó sziklás domb volt. Az ezred emlékkönyve úgy jellemezte ezt az állást, mintha mi a Gellérthegyet védenénk, és oda a Kelenföld felől vonulnánk fel, az olaszok pedig a Dunapart felől akarnák ezt elfoglalni. A sziklába berobbantott kavernák a legnagyobb tüzérségi tűz ellen is biztos fedezéket nyújtottak. Két ilyen nevezetes kaverna mindmáig fennmaradt. A sziklatömb déli, középső részén található a Lukachich-alagút.

Balra előre haladva az Isonzó irányába a lejtőn még fellelhetjük a karinthiai katonák által kialakított, erősen romos Schönburg-alagutat, amit a közös IV. hadtest parancsnokáról, Schönburg altábornagyról neveztek el. A Bienékben alakították ki a lövészárkokat, szintén a szikla oltalmában a géppuska állásokat. A védelmi vonal mögötti mélyedésekben, dolinákban helyezték el a tartalékokat. A védelmi körleteket összekötő ösvényeket úgy nevezték el, mint odahaza a települések utcáit. Volt Hunyadi út, Rákóczi út, de voltak olyan nevek is, amik a katonasorsot jelképezték: Halál-völgy, Vérvölgy. Az első vonal mögött előkészített második a dandárparancsnok nevét viselte: Ledniczer-vonal, amihez délnyugaton csatlakozott az ezred parancsnokáról elnevezett Reviczky-vonal. A Monte San Michele utolsó védhető állásait alkotta a Stadler-vonal, amit a debreceni 3. gyalogezred parancsnokáról hívtak így. Az állások mögött, velük párhuzamos út József főherceg nevét kapta.

Aki járt az Adria olaszországi partszakaszán, annak van fogalma arról, hogy milyen itt a nyári hőség. A Doberdón az időjárási viszonyok szélsőségesebbek, lényegesen kedvezőtlenebbek. Az 1. honvéd gyalogezred háborús naplójának adata szerint például 1916. június 22-én 36 fokos hőség tombolt, pár nappal korábban viszont mindent elmosott a zápor. A hőmérséklet egy nyári hajnalon akár a fagypontig is süllyedt. Hogyan lehetett mindezt naphosszat étlen és szomjan kibírni? Nem egy napon: az 1. honvéd gyalogezred honvédei a második Isonzó-csata kezdetétől, 1915. július 10-étől harcoltak itt, tehát több, mint egy esztendeje, ami négy Isonzó-csatát jelentett az egyszerű, mindennapi harctevékenységen kívül. A sziklás talajba be lehetett robbantani kavernákat, vagy mint utóbb a hegyet elfoglaló olaszok tették, tüzérségi állásokat, egész kisebb erődítményt is. Másfelől az egyes harcos nem boldogult: semmilyen szerszámmal nem tudta egymaga megbontani sziklát. Ha tehát harc közben elhagyta eddigi fedezékét, a kövekhez tapadva próbált életben maradni. Keveseknek sikerült: a katonák régen rájöttek arra, hogy a Doberdón nem kell pontosan az ellenfélre célozni. Elég, ha előtte a sziklás terepre lőttek súroló lövést, a lövedék által kihasított, kiszámíthatatlanul szétvágódó szilánkok mint megannyi géppuska, megtöbbszörözték a veszélyt. Az általuk okozott sérülés sokkal súlyosabb is lehetett, mint amit a gyárilag pontosan megmunkált puskalőszer okozott. A tüzérségi gránátok becsapódása ugyanilyen módon rombolt, olykor több mázsa sziklát törmelékké robbantva pusztított.

Az időjárás és a tüzérségi tűz miatt a nagyobb támadások estére, éjjelre korlátozódtak. De napközben sem lehetett pihenni: kisebb rohamosztagok támadták egymást kölcsönösen, kézigránáttal, közelharccal, nemritkán azért is, hogy eltereljék az ellenfél figyelmét a robbantási célzattal folytatott aknaásásról. Szinte meg sem lehetett mozdulni a sziklatetőn. Nem lehetett eljuttatni a katonához az ebédet, az ivóvizet, nem lehetett behozni a sebesültet. Aki tett már sétát ezen a véráztatott, sziklás csatatéren, annak lehet némi fogalma arról, hogy miért a Doberdó név jelentette a világháború poklát a túlélők körében. Ha a védők így megszenvedték a sikert, akkor a támadó olaszok joggal érezhették úgy, hogy a poklon át kell rohamozniuk a túlélés csupán szikrányi esélyével, vagy anélkül. Az ő térképeiken négy Cima, magaslat szerepel, északról dél felé mintegy L alakban és sorban számozva. Előrenyomulásuk során a legtöbb vér a Cima 2 és Cima 3 bevételéért folyt. A ma oly békés ösvényeken és fordulókban felállított emlékkövek utalnak arra, hogy mennyi vérrel kellett megfizetni minden egyes lépésért.

1916. augusztus 4-én este, a végső összecsapás előtt az 1. honvéd gyalogezred, ahogyan mindig tette, szakszerűen birtokába vette a Monte San Michelét. A katonák méltán bízhattak szakasz- és századparancsnokaikban, akik már több csatában is vezették őket. Az idősebb tisztek, mint a többszörösen kitüntetett Dereáno Ödön vagy Müller István százados zászlóaljparancsnokok mellett egy sor csapattiszt bizonyította rátermettségét: az 50 évesen harctéri szolgálatra jelentkezett Gorove Árpád népfelkelő főhadnagy, a fiatalok közül az ezred kitüntetések kellegszebben dekorált szakaszparancsnoka: dr. báró Proff Sándor hadnagy. Ő a harmadik Isonzó-csatától kezdve mindvégig az első vonalban harcolt, a hatodik Isonzó-csatáért bronz Signum Laudist kapott kardokkal, majd kiérdemelte tiszti arany vitézségi érmet is. A háborút századosként fejezte be.

Tiszt és katona most egyaránt a küszöbön álló ütközetre készült. Már a felvonulás is a végsőkig kimerítette a őket: az ezred adatai szerint ezen a napon 49 fokos kánikula tombolt, amit éjszaka rettenetes erejű zivatar követett. Eközben a Monte Fortin, az Isonzó túlsó partja fölé magasodó Fortin-hegy olasz tüzérsége is megtette a magáét: az északi 4-5. számú, illetve az északi 275. kúp előtti 7. Bienében a pergőtűz után alig maradt harcképes katona.A jelek szerint az olaszok ismerték József főherceg hadtestparancsnok tartózkodási helyét. Augusztus 5-én az olasz tüzérség tűz alá vette a VII. hadtest Kostanjevicán (Castagnevizza, Olaszország) települt parancsnokságát. Szétlőtték a főherceg addigra elhagyott szobáját is. Csapásuk átmenetileg kikapcsolta a vezetésből a hadtestparancsnokságot, mert azt hátrébb kellett vonni, Temnicára. Ugyanezen a napon a Monte San Michele déli állásai ellen készülő olasz gyalogság tüzérségi tűz fedezete alatt kaput nyitott a drót- és műszaki akadályokon, este rohamra indult, amit az I. zászlóalj katonái közelharcban visszavertek.

MONTE SAN MICHELE HŐSEI

Augusztus 6-án, vasárnap reggel még a Doberdón is szokatlan erősségű pergőtűz zúdult a Monte San Michelére. Szökevények adták hírül, hogy három olasz ezred készül rohamra. Az 1. honvéd gyalogezred ekkorra már elveszítette személyi állományának legalább a felét, de akit még nem, az is a pergőtűz kábulatában szenvedett. A hadtestparancsnokság mindössze a nagyváradi és a székesfehérvári gyalogezredek 2-2 zászlóalját tudta készenlétbe helyezni. Délután három órakor az olasz oldalon fellőttek két piros rakétát. Erre a jelre az olasz tüzérség hátrébb helyezte tüzét, hogy elvágja az utánpótlást. Egyidejűleg a honvéd hadtest tüzérsége zárótüzet lőtt a gyalogezred peremvonala elé. Ez a tűzcsapás veszteséget okozott az ellenségnek, de azt megállítani nem tudta. A Monte San Michele felé újabb és újabb hullámokban özönlő olasz katonák betörtek a rommá lőtt védőállásokba, és kegyetlen közelharcban érvényesítették döntő túlerejüket. Akinek nem volt lőszere, szuronnyal, puskatussal, rohamásóval, vagy a keze ügyébe kerülő kődarabbal rontott a másikra. Egy órán belül elesett a Schönburg-alagút, olasz kézre került az összes déli Biene, és támadók tovább nyomultak előre. Elfoglalták a Monte San Michele kettős kúpjából az északit, és az ettől délre mélyülő dolinákat. Csak az északabbra létesült 6. és 4. Bienék katonái tartották magukat az elkeseredett harcban.

Délután 4 óra tájban részenként érkezett be a dandár és a hadosztály tartaléka, két zászlóaljnyi erő. A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred két százada a III. zászlóalj még harcoló katonáival együtt visszafoglalta a Monte San Michele északi kúpját, és este 6 órára az általuk elfoglalt Bienékhez szögezte az olaszokat. Ekkorra értek a tetőre az olasz tartalékok, és most ők szorították vissza a honvédeket. Az északi kúpot azonban egy géppuskás szakasz köré csoportosuló csapat még bekerítve is megtartotta, csakúgy, mint középen a 6. Bienében körülzárt, valamint az északi védőszakasz 4. Bienében harcoló katonáink. Egyúttal a hadosztály utolsó tartalékait bevetve feltartóztatta a Monte San Michelén északkelet, Cotici felé előrenyomuló olaszokat. Leszállt az éj, a közelharc azonban ismét és ismét kiújult.

József főherceg saját tartalékából 6 zászlóaljat adott át Lukachich Géza vezérőrnagy hadosztályparancsnoknak, aki augusztus 7-én hajnalban két irányból indított ellentámadást, a főerőkkel északkelet felől. A Kratochwil Károly ezredes által vezetett nagyváradi, székesfehérvári és budapesti katonák szinte csodát műveltek: visszafoglalták a Monte San Michele mindkét kúpját, azonban a 46. honvéd gyalogezred dél felől indított támadása elakadt. Szerte a fennsíkon temetetlenül hevertek az elesettek, ellátatlanul a sebesültek, miközben az élők újra és újra egymásnak rontottak, egész délelőtt, egész délután. Este 7 órakor az olasz tüzérség félórás össztüzet zúdított a honvéd csapatokra, majd áthelyezte a tüzet a mélységbe: következett a roham. Este 10 órakor Kratochwil ezredes jelentette, hogy állásaikat tartják, de a tartalékok elfogytak, a veszteségek jelentősek.

Ugyanezen a napon az olasz csapatok elfoglalták a Görzöt védő hegyeket, a Monte Sabotinót és a Podgorát, majd bevonultak Görzbe. Nem volt tartalék a város és a hegyek visszafoglalá-sára, ezért Boroević vezérezredes, hadseregparancsnok kiürítette a görzi hídfőt. Közvetlenül az Isonzó keleti partja nem volt alkalmas a további védelemre, az új védelmi vonal sarokpontjai a Monte San Gabriele és a Monte Santo (Škabrijel, Sveta Gora, Szlovénia) hegyek lettek. Az eddig előrenyomuló olasz haderő most a Monte San Michele oldalába került, tehát ennek további védelme már nem volt lehetséges. Boroević hadseregparancsnok talán eddigi legfájdalmasabb parancsa kiadására kényszerült: utasította József főherceg hadtestparancsnokot a Monte San Michele kiürítésére, és arra, hogy augusztus 7-éről 8-ára virradó éjjel vonuljon vissza a Vallone völgy keleti felén kialakított védővonalba. Az 1. honvéd gyalogezredből még harcképes legfeljebb 300 katona csak felsőbb parancsra hagyta el állásait, és vonult vissza a nemrég létrehozott 3. védővonalba, ami most első vonallá lépett elő, tovább folytassa a 6. Isonzó-csatát. És a következő hatot, ha megérte.

A Monte San Michelén még augusztus 8-án is folytak harcok. A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred, Kratochwil ezredes katonái, parancs nélkül indítottak rohamot a hónapokon óta sikerrel védelmezett Monte San Michele visszafoglalására, és a két kúpot ismét birtokukba vették. Hiába, mert a hadseregparancsnokság a görzi visszavonulás miatt nem járult hozzá a további harchoz, a Monte San Micheléről végleg le kellett mondani.

A VESZTESÉGEK

Három harci nap és két éjszaka alatt az 1. honvéd gyalogezred elveszítette állományának 71 %-át, 1.142 katonát. A debreceni 3. honvéd gyalogezred vesztesége 754 fő volt. A görzi hídfőért vívott hatodik Isonzó-csatában döbbenetes veszteséget tart nyilván a győztes 3. olasz hadsereg. Elesett 17.672 katona és 1.138 tiszt. Megsebesült 75.436 katona és 2.215 tiszt, eltűnt (részben fogságba esett) 15.200 katona és 192 tiszt, a veszteség összesen 111.696 fő.

Mindkét fél úgy értékelhette, hogy a hozott áldozattal arányban állt az eredmény. Az olasz hadsereg első ízben foglalt el tartományi székhelyet, aminek katonai értékén túlmutatott a politikai jelentősége. Cadorna első ízben aratott érdemleges sikert a Doberdón, és e siker értékmérője a Monte San Michele bevétele volt. A győzelem lehetőséget teremtett az osztrák-magyar haderő leszorítására a Karsztról. További hasonló sikerek válságos helyzetet eredményezhettek a Monarchia déli területein, utat nyitva Zágráb, vagy akár Budapest felé.

Boroević vezérezredes magára hagyatva, némi területi veszteség árán megtartotta az Isonzó-frontot, és biztosította az időt a vezérkarnak arra, hogy ellensúlyozza a lucki orosz győzelmet, intézkedjen az erdélyi román betörés visszaverésére. Az előrelátóan kialakított 3. védővonal több, mint egy évig lekötötte az olasz haderőt, és akadályozta meg a további térnyerését.

Az érte folytatott első összecsapás még a hatodik Isonzó-csata része volt. A Monte San Micheléről ide hátravont 1. honvéd gyalogezredet a XXII. menetzászlóaljból feltöltötték. Régi, kipróbált tisztek vették át a szakaszokat, mint Rechtnitz Victor tartalékos hadnagy. Ő a háború első napjától az ezredben szolgált, 43 hónapig teljesített tűzvonalbeli szolgálatot, tiszti arany vitézségi érmet kapott, és századosként fejezte be a háborút.

Most a két zászlóaljra olvadt ezredet Oppachiasella előterében ismét harcba vetették. Az újabb helytállás újabb veszteségeit augusztus 15-én összegezte a 20. honvéd hadosztály kimutatása. Eszerint a teljes ütközetben a budapesti 1. honvéd gyalogezred 1.607 fős induló létszámára és a pótlásra 1.646 főnyi veszteség jut, elsősorban budapesti katonák.

A budapesti 1. honvéd gyalogezred történetének legfényesebb lapjai közé tartozik a Monte San Micheléért vívott harc.

1917 októberében a központi hatalmak csapatai Caporettónál (Kobarid, Szlovénia) áttörték az olasz frontot, és egészen a Piave folyóig nyomultak előre. Boroević Isonzo-hadserege, részeként a budapesti 1. honvéd gyalogezred, október 26-án indult meg a Doberdo visszafoglalására. Az olasz csapatok tömegesen hátráltak. Október 27-én, együtt Görz városával, ismét osztrák-magyar kézen volt a Monte San Michele. Lukachich vezérőrnagy és veteránjai felkeresték az egykori véres harcok még mindig alig járható színhelyét. Döbbenten csodálkoztak rá a Monte San Michelén emelt olasz emlékoszlopra és annak feliratára, ami a 3. hadsereg akkori parancsnoka, Aosta hercegének szavait örökíti meg: „Ez ormokon olaszok és magyarok hősiesen harcolva, testvériesen egyesültek a halálban. 1915 július – 1916. augusztus.”

( A Doberdó és a Monte San Michele védelmének részleteiről a szerző könyvében lehet olvasni: Harcra hív a kürt. Coldwell Könyvek, Budapest, 2005.)

Ha még többet szeretne tudni a Monte San Micheléért vívott harcokról, ha látni szeretné a helyszínen készített felvételeimet, szívesen mutatom meg ezeket Önnek, baráti körének, az érdeklődők körének egy előadás keretében.