Február, január, augusztus

Marossy Endre:

4. A sztálingrádi ütközet – The battle of Stalingrad

(1942. augusztus 23 -1943. február 2.)

 

Sok évvel ezelőtt Angliában, Coventryben lefényképeztem egy szívszorító háborús emléket. A német légierő által lebombázott dóm emlékkiállításának egyik központi képe a Sztálingrádi Madonna: karácsony a katlanban címet viselte. Ez a rajz másolat. Az eredetit a sztálingrádi katlanban körülzárt német 6. hadsereg egyik katonája, Kurt Reuber hadnagy rajzolta meg a hazájától végtelen távol, örökre magára hagyott, önfeláldozásra ítélt harcos vízióját: azt az állapotot, amikor a teljesen kilátástalan helyzetben nincs többé valós esély, és nem marad más, mint a vallás nyújtotta végső vigasz.

 

VÖRÖS VERDUN

 

Az egyik elesett német katonánál talált, haza szánt, de már el nem küldött levél „vörös Verdun” –nek nevezte Sztálingrádot. (Ma:Volgográd.) A párhuzam alapos: az első világháború vérszivattyújának a támadó német és a védő francia hadsereg több, mint fél-fél millió katonája esett áldozatául, a meggyőző hadászati eredmény esélye nélkül. A sztálingrádi ütközetben a verdunihoz hasonló, de pusztítóbb hatású fegyverek támogatásával vívott, ember-ember elleni közelharc követelt legalább ennyi áldozatot. Sztálingrádnál azonban a szovjet haderő látványos, jelentős, és tökéletes győzelmet aratott: bekerítette és megsemmisítette a város körzetében tevékenykedő teljes német és szövetséges haderőt.

Ettől kezdve mindmáig folyik a vita: hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe ekkora német erő és miért nem vonulhatott vissza, illetve miért kellett a végsőkig kitartania a Hitler által Sztálingrád erődnek elnevezett körvédelemben?

 

Az 1942. évi német támadást alapvetően meghatározta az előző évi moszkvai kudarc. Akkor nem sikerült győzelmet aratni, és az elszenvedett veszteségek okán nem is maradt remény arra, hogy 1942-ben a korábbi hadászati főirányban ki lehessen csikarni a győzelmet. A háború elhúzódott, ami előtérbe helyezte a német haderő üzemanyag igényének teljesítését. Hitler joggal érezhette úgy, hogy ha nem sikerül elfoglalnia a Kaszpi-tenger menti szovjet olajlelőhelyeket, akkor a háborút gazdasági téren elveszítette. Ebből a felismerésből következett a hadjárat célja: a délkeleti irányú támadás, miközben Moszkva előtt tartani kellett a frontot, Leningrád (ma: Szentpétervár) körül pedig fent kellett tartani az ostromzárat. De, ha 1941-ben a déli offenzíva nélkül sem volt elegendő a német erőfölény, akkor 1942-ben az új irányba indított támadás, nem mellékesen az 1941. évi veszteségek pótlása meghaladta a Német Birodalom lehetőségeit. 1942-ben a német Dél hadseregcsoport 800 km hosszú frontvonalat tartott. Az olajmezők esetleges elfoglalása után ez a frontvonal több, mint 2.000,- km hosszan nyúlt volna el. Ennek biztonságos megtartására a teljes német fegyveres erő is kevés lett volna. Ezért került sor a szövetséges - olasz, román, magyar, spanyol – haderő bevonására. A tér és a mozgás nem kellő mérlegelése az erők további megfeszítéséhez vezetett: a „Kék hadművelet” fedőnevű támadásban a Kaukázus felé előretörő német B hadseregcsoport balszárnyának biztosítására e szövetséges csapatoknak az első vonalban kellett előrenyomulniuk és ott védelemre berendezkedniük. De fegyverzetük nem volt alkalmas a háború önálló, eredményes megvívására, korábbi harci tapasztalatuk nem volt, és hiányzott a megfelelő politikai-érzelmi motiváció is. Mindez állandó veszélyforrást eredményezett: ha a német támadás elakad, akkor a szovjet ellentámadás a szövetségeseikre irányul, akik hathatós német segítség nélkül szinte kilátástalan helyzetbe kerülnek. 1942-ben győzelmi esély csak addig volt, amíg a Vörös Hadsereg harci tapasztalatban, fegyverzetben és élőerőben alatta maradt a németnek. Ebben tévedett leginkább Hitler, aki megingathatalanul hitt abban, hogy az 1941. évi védelmi harcokban majd a moszkvai ütközetben az oroszok elveszítették hadra fogható élőerőik legjavát, és ezért 1942-ben érdemleges ellenállásra már alkalmatlanok lesznek.

Alábecsülte ellenfelét Sztálin is, akit a szovjet vezérkar éppúgy nem tudott meggyőzni, mint a német kollégáik Hitlert. Sztálin elfogadta Tyimosenko marsall javaslatát a Délnyugati Front Harkov körzetében indítandó támadására, szemben Zsukov hadseregtábornok aktív védelemre irányuló véleményével. 1 300 000 német és szövetséges katonával szemben 640 000 szovjet katona állt, és a németek jelentős technikai fölényben voltak. A harkovi ütközet von Bock tábornagy seregeinek sikereivel végződött. Május második felében Friedrich Wilhelm Paulus tábornok 6. (később sztálingrádi) hadserege és délről von Kleist tábornok 1. páncélos hadserege bekerítette a magát már győztesnek vélő, előrenyomuló szovjet csapatokat. Időközben Erich von Manstein tábornagy elfoglalta a Krím-félszigetet. Létrejöttek a Kék hadművelet beindításának a feltételei.

A "KÉK HADMŰVELET" - OPERATION BLAU

E hadjárat első szakaszában, július elején von Hoth vezérezredes és báró von Weichs vezérezredes elfoglalta Voronyezst, és (alárendeltségében a magyar királyi 2. honvéd hadsereggel) kijutott a Don folyóhoz, de a harcok a tervezettnél jobban elhúzódtak, és a reméltnél sokkal kisebb szovjet erőket sikerült katlanba zárni. A német veszteségek jelentősek voltak: pótlásukra Olaszországból és Franciaországból szállítottak csapatokat Budapesten át.

Mind Sztálin, mind Hitler személycserékkel reagált az eddigiekre. A vezérkar élén Saposnyikov marsallt Vasziljevszkij vezérezredes váltotta fel, a Voronyezsnél vesztes Brajnszki Front élére Rokosszovszkij altábornagy került Golikov altábornagy helyére.

 

Hitler leváltotta a Dél hadseregcsoport éléről von Bock tábornagyot, és július 9-én létrehozta az A és B hadseregcsoportokat. Wilhelm von List tábornagy A hadseregcsoportjának feladata a keleti- délkeleti előrenyomulás, célja a Don menti Rosztov elfoglalása volt. Ezt követte az újabb, kaukázusi előrenyomulás. Maximilian von Weichs vezérezredes B hadseregcsoportja (alárendeltségében a 2. magyar hadsereg) tartotta a doni front északi szárnyát, míg Hermann von Hoth tábornok 4. páncélos hadseregének és Paulus tábornok 6. hadseregének előre kellett nyomulnia a Volgáig. Ekkor Sztálingrád még nem szerepelt a célok között. Július 16-án Hitler a 4. hadsereget átmenetileg az A hadseregcsoporthoz, délre irányította. Július 20-án adott parancsot Paulusnak Sztálingrád elfoglalására. A magára hagyott 6. hadsereg ereje azonban kevés volt a város menetből történő elfoglalására, és előrenyomulását a Don-kanyarulatába bevetett három szovjet hadsereg lelassította. Maradt idő Sztálingrád védelmének megszervezésére.

 

Eközben Rosztov július 23-i bevételével véget ért a Kék hadművelet. Hitler most arra utasította az A hadseregcsoportot, hogy keljen át a Donon, nyomuljon előre a Kaukázus felé, foglalja el az olajmezőket, és érje el Bakut, egyúttal jusson ki a Fekete-tengerhez is. Néhány nap múlva azonban a 4. páncélos hadsereget kivette az A hadseregcsoport állományából, és északra, Sztálingrád felé indította. Ezzel végzetesen meggyengítette List csapatait, de nem tudta időben megsegíteni Paulust sem, aki északnyugat felől nyomult Sztálingrád felé. Így a hadjárat újabb szakaszának egyik irányában sem sikerült kialakítani a feltételeket a kitűzött célok megvalósítására.

 

Az új helyzetre Sztálin reagált gyorsabban. Rosztov eleste után külön parancsban tiltotta meg a további visszavonulást, és az NKVD különleges alakulatai ennek fegyverrel is érvényt szereztek. Sztálin július 12-én Tyimosenko marsall alatt létrehozta a Sztálingrádi Frontot.

 

160.000 katonája vette fel a harcot Paulus 300.000 katonája ellen. A további német előrenyomulás miatt Sztálin Gordov altábornagyot állította Tyimosenko helyére.

 

ELLENSÉG A KAPUK ELŐTT

 

Az A hadseregcsoport augusztus elején elérte Krasznodart, Majkopot, de a visszavonuló szovjet csapatok minden olajtermelő és tároló létesítményt elpusztítottak. Egy német hegyivadász osztag kitűzte az Elbruszra a német lobogót, de további érdemi siker elérése lehetetlen volt. Az A hadseregcsoport elakadása közben került előtérbe a Sztálingrádért vívott, mind hevesebb harc. Az Állami Honvédelmi Bizottság augusztus 12-én Vasziljevszkij vezérezredes vezérkari főnököt bízta meg a térségben harcoló frontok tevékenységének az összehangolásával. Most két szovjet front harcolt: északon Gordov altábornagy, délen Jeremenko vezérezredes irányításával. A szovjet csapatok mind hevesebb ellenállást tanúsítottak, mégsem tudták megállítani a német támadást. Augusztus 23-án a német csapatok áttörték a szovjet védelmet és Sztálingrádtól északra kiértek a Volgához. Ugyanezen a napon a német légierő a háború addigi legnagyobb bombázását hajtotta végre. A város lángtengerré változott. A sikert azonban nem tudták elmélyíteni: a végsőkig kitartó katonák mellett a sztálingrádi férfiakat is harcba küldték. A németek nem tudták menetből elfoglalni Sztálingrádot.

 

Augusztus 26-án Zsukovot kinevezték Sztálin legfelsőbb főparancsnok helyettesévé, és Sztálingrád körzetébe küldték. Ekkor, amint Zsukov maga írja, Sztálin számolt Sztálingrád elveszítésével. A szovjet és a német legfelsőbb vezetők azonosan értékelték Sztálingrádot: ha a németek elfoglalják, akkor elvágják a déli szovjet területeket, és a fontos volgai víziutat. Sztálin egyelőre ellentámadást erőltetett, ami azonban a szűkös nehézfegyverzettel és a német légierő fölényében sikertelen maradt. Szeptember 13-án Zsukov és Vasziljevszkij együttesen azt javasolta Sztálinnak, hogy ne erőltessék a további támadásokat, hanem aktív védelemmel őröljék fel a német erőket, és eközben gyűjtsenek kellő erőt a későbbi ellentámadásra. Az összpontosítást október végére tervezték befejezni. Már ekkor elhatározták, hogy a majdani csapásokat a románok által védett szárnyakra fogják mérni. Sztálingrád sorsa eldőlt: a szovjet hadvezetés itt akarta kivéreztetni ellenfelét, a németek mindenáron be akarták venni a várost.

 

Szeptember 12-én döntő személyi változásra került sor. Jeremenko vezérezredes és Hruscsov altábornagy, a front haditanácsának tagja (később pártfőtitkár, a Szovjetunió legfőbb vezetője volt) leváltották a 62. hadsereg parancsnokát, Lopatyin tábornokot, aki reménytelennek ítélte Sztálingrád megvédését. Helyére Vaszilij Ivanovics Csujkov altábornagyot nevezték ki, aki kitüntette magát a védekező harcokban. A kinevezés alkalmával Csujkov megesküdött arra, hogy katonáival megvédi Sztálingrádot, vagy meghal. Elszántsága erőt adott tisztjeinek és katonáinak. Első parancsnoki harcálláspontját a Mamajev kurgánon rendezte be. Szeptember 13-án a légierő támogatásával rohamozták a várost a németek. Csujkov azonban nem csupán állásait akarta megtartani: az első naptól kezdve rendre ellenlökésekre küldte katonáit, hogy eleget tegyen kapott parancsának: az ellenséget szét kell zúzni Sztálingrádnál!

 

A MAMAJEV KURGÁN

Sztálingrád jól támadható város. Mintegy ötven kilométer hosszan nyúlik el a Volga nyugati partján, és a legszélesebb részén is csak 6,5 km. Északi részén három gyártelepre támaszkodott a szovjet védelem. Középen a 102 méter magas Mamajev kurgánért folytak a harcok. Ezt a szeptember 14-én a németek elfoglalták, de csak két napig tudták tartani. Délebbre a főpályaudvarért folytak elkeseredett harcok: négy nap alatt tizenötször cserélt gazdát, de a németek kezén maradt. Itt, a Carica patak torkolatánál a németek elfoglalták a központi kikötőt, de észak felé nem tudták kiszélesíteni a sikert: útjukat állta Pavlov őrmester háza. A németek 58 napon át támadták, bevenni nem tudták. Még tovább, a Carica pataktól délre a gabonaraktárért folyt hasonlóan elkeseredett harc

 

A NÉMET TÁMADÓ ERŐ ELFOGY

 

Szeptember 24-én Paulus vezérezredes átcsoportosította erőit, és az északi gyárakat rohamozta. A légierő állandó támadásai közepette október 14-én a Traktorgyárnál, október 23-án a Vörös Október gyárnál a németek kijutottak a Volgához, de a két pont között a Barikádok gyárnál megmaradt a szovjet hídfő, melynek védői kitartottak november 11-éig, amikor a német támadás kifulladt. Az állandósuló közelharcok mindkét fél élőerejét apasztották, de elegendő tartalékkal csak a szovjet parancsnokság rendelkezett. Megérlelődtek meg a szovjet ellentámadás feltételei. A Doni Front élére Gordov helyére Konsztantyin Rokosszovszkij altábornagyot állították, délen létrehozták a harmadik, Délnyugati Frontot, Nyikolaj Vatutyin altábornagy parancsnoksága alatt.

 

Hitler is változtatott. Leváltotta az A hadseregcsoport éléről von List tábornagyot, és maga vette át az irányítást. Szeptember 24-én leváltotta vezérkari főnökét, Halder vezérezredest, helyére Kurt Zeiztler vezérőrnagy került. Ő úgy látta, hogy a Kék hadműveletben eddig elfoglalt térséggel nincs arányban a harcba vethető német erő, és ez beláthatatlan kockázatot rejt. Álláspontja szerint vissza kellett volna vonulni Sztálingrádból, hogy kellőképpen megrövidítsék az arcvonalat, vagy a szárnyakon német csapatokkal felváltani a román, olasz, magyar erőket. Utóbbira azonban nem volt erő. Hitler azonban ragaszkodott Sztálingrádhoz. Októberben szózatot intézett a német néphez, melyben hangsúlyozta: ha a német katona megvetette valahol a lábát, akkor ott is marad. Ez a 6. hadsereg halálos ítélete volt. November elejétől a német hírszerzés és felderítés mind több adattal rendelkezett a készülődő szovjet ellentámadásról, de annak időpontját nem ismerték.

 

AZ URÁNUSZ HADMŰVELET: KATLAN A NÉMETEK KÖRÜL

November 19-én reggel egymillió pihent szovjet katona indult rohamra: megkezdődött az Uránusz hadművelet. A német 6. hadseregtől északra és délre a román csapatokon áttörve, feltartóztathatatlanul nyomultak előre a Délnyugati és a Doni Front csapatai. Kalacsnál november 23-án találkoztak, ezzel katlanba zárták a 6. német hadsereget, mintegy 250.000 főt. A bekerítés belső gyűrűje arccal a 6. hadsereg felé, külső gyűrűje a külső német erők felé nézett. Zeitzler vezérkari főnök a 6. hadsereg azonnali kivonását javasolta, de Hitler az A hadseregcsoporttól átcsoportosított erőkkel akarta folytatni a sztálingrádi ütközetet. Paulusnak megparancsolta, hogy foglaljon el sündisznóállást (azaz körvédelmet), törzsével költözzön be Sztálingrádba, magát a várost pedig erődnek nyilvánította. Göring birodalmi marsall, a légierő főparancsnoka, vállalta a körülzárt csapatok légi úton történő ellátását. De még a legsikeresebb időszakokban is csak a szükségletek legfeljebb 30 %-át tudta eljuttatni. Hitler létrehozta a Don hadseregcsoportot, élén Erich von Manstein tábornaggyal, neki rendelte alá Paulus hadseregét is, és elrendelte az összeköttetés helyreállítását, azaz a keleti irányú támadást. Manstein helyesebbnek tartotta volna, ha egyidejűleg Paulus nyugat felé támad. Maga Paulus november 23-án szabad kezet kért a cselekvésre. Hitler nem adott engedélyt a kitörésre.

 

Az utókor azóta is két táborra szakad: vagy Hitlert és Paulust hibáztatja, amiért a 6. hadsereg nem tört ki, vagy arra hivatkozik, hogy a 6. hadsereg kivonása esetén a katasztrófa a kaukázusi német erőket érte volna, azok létszáma pedig legalább a háromszorosa volt a körülzárt erőkénél. A hadtörténetírás jelenlegi álláspontja ez utóbbi.

 

A két csoportosítás adatai valóban ezt a nézetet erősítik. De novemberben, a Don hadseregcsoport felállításakor sem Hitler, sem Zeitzler, sem Keitel vagy Jodl nem így érvelt: az A hadseregcsoport megmentése, mint a 6. hadsereg feláldozásának indoka ekkor szóba sem került. (Ilyen információ Paulushoz és katonáihoz sem jutott el.) A negyedmillió német és szövetséges katona feláldozása tehát nem katonai megfontolás eredménye volt, akkor sem, ha az objektív körülmények utóbb a kisebbik rossz vállalását igazolják. Paulusnak nem volt joga egyéni döntésre, de hadseregének szűkös üzemanyagkészlete sem adott lehetőséget nyugati irányú hadműveletre. Becslése szerint 20-25 kilométer megtételére lett volna lehetőségük, ez még a bekerítés első napjaiban is alig a fele volt a megteendő távolságnak.

 

TÉLI VIHAR HADMŰVELET

 

December 2-án megindult a támadás a bekerített erők felszámolására. A szovjet hadvezetés azonban csupán 85-90.000 főnyi bekerített ellenféllel számolt, ezért a támadás elakadt. Eközben Manstein is megkísérelte a lehetetlent. December 12-én kezdődött a Téli vihar fedőnevű felmentési kísérlet, melynek során von Hoth vezérezredes folyosót próbált nyitni a 6. hadsereghez.(Ezeket a harcokat külön esszében mutatom be itt a honlapon.) December 19-én, hosszas vita után, Paulus kijelentette, hogy a kitörés nem lehetséges, Hitler egyébként is megtiltotta. Két nappal később Hitler éppen Paulusra hivatkozva utasította el Manstein kérését a kitörés engedélyezésére: a 6. hadseregnek nincs elég üzemanyaga. (Az A hadseregcsoport sorsa most sem került szóba!) Mansteinnek nem volt további tartaléka a támadás folytatására. Ráadásul a december 14-én a Don hadseregcsoport felszámolására indított szovjet Kis Szaturnusz támadás válaszút elé állította: vagy a 6. hadseregért folytatja a harcot, vagy a Don hadseregcsoportért. De válságos helyzetbe került az A hadseregcsoport is, amelynek visszavonását Hitler december 28-án engedélyezte. A 6. hadsereg végleg magára maradt.

 

A SZTÁLINGRÁDI KATLAN FELSZÁMOLÁSA

 

Sztálin január 1-én feloszlatta a Sztálingrádi Frontot, és a katlanba zárt német csapatok felszámolását Rokosszovszkij altábornagy Doni Frontjára bízta. Január 7-én, majd január 9-én Paulus nem fogadta a megadásra felszólító szovjet parlamentereket. Január 10-én megkezdődött a Gyűrű fedőnevű hadművelet, aminek során az orosz tél viszontagságaitól gyötört, éhező, elgyengült német katonák csaknem kétharmada elesett. A városba visszaszorult német erőket január 26-án elvágták egymástól. Hitler január 31-én tábornaggyá léptette elő Paulust, akitől elvárta, hogy öngyilkosság árán is kerülje el a hadifogságot. Paulus azonban még ezen a napon megadta magát. A történelem első német tábornagya vonult fogságba. (Utóbb tanúként lépett fel a nürnbergi perben. Tíz év hadifogság után szabadult, és a Német Demokratikus Köztársaságban, Drezdában telepedett le. Holtáig kiállt a német és a szovjet nép barátsága, és ezen az alapon Németország békés újraegyesítése mellett.) Az északi katlanban Strecker tábornok még két napig folytatta az értelmetlen és kilátástalan harcot. Február 2-án 16,00 órakor Rokosszovszkij befejezettnek nyilvánította a sztálingrádi ütközetet. 91.000 katona, köztük 22 tábornok került hadifogságba. Közülük csak mintegy 5.000 tért vissza német földre.

 

A sztálingrádi csatát mindkét fél a háború fordulópontjának tekintette. A német közvélemény először értesült a szinte legyőzhetetlennek mondott haderejét ért súlyos vereségről, és fogta fel azt, hogy ebben a háborúban is vereséget szenvedhet. A hatalmas térségre kiterjedő német támadásoknak vége szakadt, a Szovjetuniót létét fenyegető újabb hadjáratra már nem maradt ereje a Harmadik Birodalomnak. A Szovjetunió népei első ízben örülhettek annak, hogy a Vörös Hadsereg minden kétséget kizáró, látványos győzelmet aratott, és ennek közvetlen folytatásaként újabb győzelmek révén csaknem felszámolta a német arcvonalnak

 

Voronyezstől a Kaukázusig terjedő részét. Megkezdődött a megszállt szovjet területek felszabadítása

 

MEMENTÓ

 

Az újabb hadtörténeti szakirodalom a fordulatot nem a sztálingrádi, hanem az 1943. nyári kurszki szovjet győzelemnek tulajdonítja, mert itt ment át véglegesen a hadászati kezdeményezés a szovjet hadvezetés kezébe, és azt a német fegyverletételig többé nem engedte ki kezéből. Ez a katonai érv. De tegyük mellé egy másikat is: Sztálingrád volt az első nagy szovjet győzelem, az első, katlanba zárt német csoportosítás teljes megsemmisülése, az első, beismert német katasztrófa. Német túlélő alig maradt, de a győztes szovjet katonák túlnyomó hányada is leginkább az ütközet utolsó szakaszában harcolt, és azt vészelte át.

 

A sztálingrádi ütközet kevésszámú túlélője irányította a figyelmet a keleti frontra jellemző borzalomra: a hadifoglyokkal történő embertelen bánásmódra. A keleti fronton a háború első napjától kezdve mindkét fél figyelmen kívül hagyta a nemzetközi egyezményeket, szokásokat, és saját korábbi hadiszokásait is. Ezt utóbb még tetézte a szovjet állam, amikor saját, kiszabadított hadifoglyait gyávának, az ellenséggel együttműködőnek tekintette, és további évekre, évtizedekre a GULAG táboraiba zárta, ahol többségük belehalt az újabb gyötrelmekbe.

 

Sztálingrád mementó. A sok vérrel öntözött Mamajev kurgánon emelt monumentális hősi emlékmű, Haza Anyácska a hazájukért harcoló, többségükben a hazáért életét adó, győztes szovjet katonák szent helye. Előtte iskolások adnak díszőrséget.

 

Az ugyan ma elképzelhetetlen, amit a túlélő németek javasoltak, hogy mindkét fél katonáinak állítsanak emlékművet, de megállapítható: a világháború talán legborzalmasabb ütközetében mindkét fél katonái az utolsó lehetőségig teljesítették hazájuk iránti kötelességüket.

 

Sztálingrád utóéletét a történelem befolyásolta. A Sztálingrádi Front haditanácsának tagja, Hruscsov, mint a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának főtitkára, a XX. kongresszuson szakított az elhunyt Sztálin szellemi és politikai örökségével, a személyi kultusszal, és legalábbis többségében felszámolta a GULAG rendszert. Sztálingrád nevét Volgográdra változtatták, ez a város jelenlegi neve is.

 

A sztálingrádi ütközetről írt korai művek, és a nagy történelmi film még a sztálingrádi csatáról szóltak, és Sztálin hadvezéri zsenialitását dicsőítették. Csujkov – akkor már marsall – 1960-ban megjelent emlékirata sokat és elismerőleg foglalkozik Hruscsov személyes sztálingrádi szerepével. Csujkovnak Hruscsov bukását követően, Brezsnyev főtitkár idején, nálunk1977-ben megjelent könyvében már nem található Hruscsov neve, fényképe, sőt, ebből a könyvből ki sem derül, hogy volt egy korábbi, aminek szinte teljes anyaga olvasható ebben a változatban is. Aki szereti az összehasonlításokat, olvassa el a Német Demokratikus Köztársaságba visszatért Adam ezredes, illetve a Német Szövetségi Köztársaságban letelepedett Wieder főhadnagy visszaemlékezését.

 

Ahogyan múlik az idő, válnak adatokban gazdagabbakká a feldolgozások. A távlat az objektivitás irányában hat. Az angol feldolgozások az eddig mellőzött német adatokat tárják fel, de sem ezek mennyiségét, sem súlyát nem érik el a figyelembe vett szovjet (orosz) anyagok.

 

A közelmúltban két népszerű film is forgalomba került (videón illetve DVD-n is). A német szerzők által létrehozott Sztálingrád lebilincselően izgalmas, objektív és tisztességes feldolgozás, szinte kizárólag a német katonákról szól. Az orosz ellenfelek csak rövid percekre láthatóak. Az amerikai „Ellenség a kapuk előtt” vegyes benyomást kelt. Brilliáns a digitális- és hangtechnika, lenyűgözőek a csatajelenetek. Az alaptörténet valós: Vaszilij Zajcev mesterlövész (utóbb a Szovjetunió Hőse) és Binder (Konings) őrnagy, a mesterlövész iskola parancsnokának párbaja. A film rendezője azonban nem tünteti fel, hogy honnan szedte az adatokat? Mindenesetre Csujkov könyvében részletesen olvasható a történet, és a további filmbeli szereplők neve is, habár távolról sem olyan szerepkörben, mint a filmé. Hruscsov vérszomjas és kegyetlen bemutatása történeti forrásból nem igazolható. Az pedig hollywoodi elem, hogy a zsidó származású, az Egyesült Államokba menekült, de onnan a Szovjetunióba visszatérő (??) leány bekerülhetett a Vörös Hadsereg katonái közé.

A sztálingrádi ütközet végzetesen befolyásolta a Donhoz kiküldött magyar királyi 2. honvéd hadsereg sorsát. Akit ez érdekel, olvashat róla a szerző: Hol hőseink vére folyt…c. hadtörténelmi esszékötetében. (Coldwell Könyvek, Bp. 2003.)

 

 

 

Ha még többet szeretne tudni a sztálingrádi harcokról, szívesen beszélek Önnek, baráti körének, az érdeklődők körének egy előadás keretében.

 

Üzenetküldés Ha erről a témáról előadást, média műsort, cikket akar rendelni, kérem, itt hagyjon üzenetet. E-mail címed: Szöveg: