Marossy Endre dr.

November

 

Marossy Endre:

 

25.Híd a Kwai folyón -The Bridge on the River Kwai

(1944. november 28.)

 

 

 

Gyermekkorom egyik legnépszerűbb katonaindulója a fenti című film kísérőzenéje. Fő motívumát lépten-nyomon fütyültük. Magát a filmet, illetve az alapjául szolgáló regényt azokban az évtizedekben nálunk nem forgalmazták, tehát a történetet csak évtizedek múltán olvastuk hozzá. Mesébe illő ötlet lett volna, hogy egyszer majd ott állok a nevezetes hídon.

 

Most, a thaiföldi tél 30 Celsius fok feletti száraz, napos januári délelőttjén mégis itt állok a nevezetes vasúti híd bejáratánál. Itt, Kanchanaburi városánál torkollik a (kisebbik) Kwai folyó a Mae Klong (újabb nevén nagyobbik Kwai) folyóba, ami halad tovább, hogy Bangkoktól nyugatra elérje a Sziámi-öblöt. Éppen ellenkező irányban, mint a Szingapúr illetve Bangkok felől érkező vasútvonal, amely e hídtól keletre egyesült, és ezen a hídon át haladt tovább Burma (másik nevén Miyanmar) felé. És amit a háború alatt méltán neveztek el „halálvasút”-nak.

 

VILÁGHÍRŰ REGÉNY, OSCAR DÍJAS FILM

 

A háború thaiföldi eseményeinek Pierre Boulle francia író fordulatos kisregénye állított emléket (1952). Ez a történet David Lean 1957-ben készült, hét Oscar-díjat nyert – saját célkitűzései között – izgalmas, gyönyörűen fényképezett filmje révén vált halhatatlanná. A pillérek között lépegetve szinte felhangzik a világszerte népszerű induló. A film szerint a borzalmaktól sem megtört brit hadifoglyok megőrízték katonás tartásukat, lerongyolódva, lefogyva, sebesülten vagy akár rokkantan is alakzatban menetelnek, sorakoznak, és a nyugati civilizáció fölényével építik meg a hidat, amire a filmbéli japánok amúgy képtelenek.

 

A „halálvasút” építésének valóságos borzalmait a film éppen csak jelzi: az első jelentekben ácsolt sírkeresztek, a néhány másodpercre lezúduló trópusi eső, a könyörtelenül tűző nap ha keretezi is a történetet, de nem nyomasztja a nézőt. A híd építése közben a folyóban fürdőző, fejest ugráló, jól táplált fiatalok nem emlékeztetnek hadifoglyokra, a végkifejlet „hollywoodi” fordulata végképp feledésbe meríti a zord valóságot.

 

A játékfilm nem dokumentumfilm: a felvételek helyszíne Ceylon (a hely kiválasztása megfelelt a célnak), a történet középpontjában nem a „halálvasút” építőinek tragédiája áll (a tízezer számra elpusztult ázsiai kényszermunkásokról szó sem esik). De a film nélkül – legalábbis Európában és az Egyesült Államokban - ma ki tudna a Kwai folyóról, sőt, a II. világháború ázsiai hadszínteréről? (A legtöbb film és regény leginkább az amerikai haditengerészet hadműveleteinek állít emléket.) Eljönne-e ide évente több tízezer turista? Itt állnék-e magam is a nevezetes hídon? Ki tudna Szondi két apródjáról, a drégelyi várról Arany János nélkül? Ki ismerné Dobó Istvánt, Bornemissza Gergelyt Gárdonyi Géza nélkül?

A folyó mai nevét is a regénynek illetve a filmnek köszönheti. A híddal átívelt folyó eredeti neve ugyanis Mae Klong. Pierre Boulle használta a Kwai nevet, kisregénye és később a film nyomán ez terjedt el. Ma a Mae Klongot a thaiföldi térképek (nagyobbik) Kwai Yai néven említik, maga a burmai vasút az eredeti (a mai térképeken kisebbik) Kwai Noi mentén épült meg. Az egyesült folyónak azt a szakaszát, Kanchanaburi városánál, ahol a nevezetes híd és az emlékmúzeum látható, Kwai folyónak nevezik.

 

MIÉRT ÉPÍTETTÉK A HIDAT?

A II. világháború első éveiben Japán beláthatatlan nagyságú térséget hódított meg. Akkorát, amihez hasonlítva parányivá törpül a németek minden területi nyeresége. 1942-ben a császári japán flotta egyidejűleg tudta hatékonyan fenyegetni az Amerikai Egyesült Államokhoz tartozó, Alaszka közelében fekvő Aleuti szigeteket, délkeleten az ugyancsak az USA tagállamát alkotó Hawaiit, délen Ausztráliát és Új-Zélandot. Ezt megelőzően a szárazföldi japán erők elfoglalták Kína északkeleti vidékeit, 1936-tól fenyegették a Szovjetuniót, miközben Ázsia déli részén megszállták Indokínát, Thaiföldet, Burma legnagyobb részét, megadásra kényszerítették a bevehetetlennek hitt brit támaszpontot, Szingapúrt, elfoglalták a Fülöp-szigeteket.

 

A japán hódítások mégsem vezettek el a végső győzelemig, sőt az Egyesült Államok haderejét még csak megrendíteni sem sikerült. 1942 tavaszán fordulat következett be: a Midway szigeti amerikai támaszpont elfoglalására induló japán hadiflottára súlyos vereséget mért az Egyesült Államok csendes-óceáni flottája, és véget vetett a japán előrenyomulásnak. Sőt, némi erőgyűjtés után az amerikaiak és szövetségeseik ellentámadásba kezdtek. A japán hadigazdaság nem volt felkészülve hosszú háborúra és nem is volt versenyképes az amerikaival. A tengeri ütközetek sorsát pedig az új eszköz, a repülőgéphordozó (korábbi szóhasználattal: anyahajó) döntötte el: a zuhanóbombázókkal szemben lényegében védtelenekké váltak a hagyományos légvédelemmel felszerelt csatahajók. Amelyik flottának több repülőgéphordozója volt és ütőképesebb légiereje, az nyerte a tengeri ütközeteket. Az amerikai flotta győzelemről győzelemre haladt. Veszteségei ellenére ereje nőttön nőtt, miközben Japán hadigazdasága képtelen volt vele lépést tartani, és nem tudta pótolni veszteségeit.

 

A midway vereség után Burmában is fordult a kocka. 1943-ban Indiában felállították a 14. Brit Hadsereget és Burmába vezényelték. A William Slim tábornok által irányított hadsereg nem csupán ellenállt, de 1944-ben megkezdte a japánok visszaszorítását. Burmában tehát évekig tartó harcokra kényszerültek a japánok.

Csapataik utánpótlása a szövetségesek tengeri és légi fölénye miatt tengeri úton nem volt lehetséges. Ezért határozta el a japán kormány a Szingapúr-Bangkok vasúthoz kapcsolódó új délkelet-északnyugati vasútvonal építését. A terv mai szemmel nézve is nagyratörő. A Ban Pong állomástól induló egyetlen vágány 294 kilométer után érte el a burmai határt, és további 121 kilométerre, Than-byuzayatnál csatlakozott a működő dél-észak irányú burmai vasútvonalhoz. A végül 414 km hosszú vasútvonalat szinte járhatatlan, lakatlan erdőségek kiirtása, viaduktok, hidak építése árán lehetett lefektetni. Ezzel a feladattal a britek korábban nem tudtak megbirkózni: 1910-ben hozzákezdtek a Burmát Thaifölddel összekötő vasút építéséhez, de két esztendő múltán felhagytak a munkálatokkal.

 

RABSZOLGAKÉNT DOLGOZTATTÁK A HADIFOGLYOKAT

 

A japán hadvezetés két vasútépítő ezredet, mintegy 12.000 főt vezényelt a térségbe. Az 5. vasútépítő ezred a burmai Thanbyuzayatban, a 9. vasútépítő ezred a thaiföldi Kanchanaburiban összpontosult. A hadsereg biztosította az építkezés anyagi hátterét és a munkaerőt, a tervezésben és a kivitelezésben japán és koreai mérnökök, munkások vettek részt. A japán szárazföldi csapatok 1942 elején már Burmában harcoltak. Brit, holland, ausztrál, új-zélandi, kanadai és amerikai katonák estek el illetve kerültek a hadifogságba. Egy kanadai városban fedeztem fel a burmai harcok emléktábláját illetve a világháborúban elesett helybéli katonák emlékművét.

A hadifoglyokra várt a „halálvasút” kiépítése, jóllehet a nemzetközi hadijoggal ellentétes volt kényszerítésük a közvetlen katonai célú munkára, a velük szemben alkalmazott embertelen bánásmód pedig folyamatos háborús bűncselekmény volt. A szingapúri ausztrál hadifoglyok elszállítását és munkára fogását 1942 májusában kezdték meg a japánok, majd folyamatosan munkára fogták a Burmában és Thaiföldön ejtett hadifoglyokat.

 

Kanchanaburi 50 km-re van Ban Pongtól. A vasútvonal itt érte el a ma már Kwaiként ismert Mae Klong folyót. Itt kellett az első hidat megépíteni ahhoz, hogy a kisebbik Kwai folyó mentén tovább lehessen vezetni a burmai vasútvonalat.

 

A híd azonban csak egy, bár a legismertebb epizódja a halálvasút építésének.

 

HÁGÓ A POKOL TÜZÉHEZ

 

A folyó mentén a cölöpökre helyezett vasúti sín és a rajta haladó szerelvények látványa ma is hajmeresztő.

 

Üzenetküldés Ha erről a témáról előadást, média műsort, cikket, fényképet akar rendelni, kérem, itt hagyjon üzenetet. E-mail címed: Szöveg:

Képgaléria